Momentum I.

  Aaront kézen fogva vittem egy férreeső helyre, ahol tudom, senki sem hall minket.

- Nem kell félned, nem eszlek meg! -kezdtem édesen a beszélgetést, ami a mi evődésünk volt. Hónapok óta úgy viselkedtünk egymással, mint két szerető, akik azt várják, mikor eshetnek egymásnak, pedig csak szétreppentünk, ha megzavartak.

- Tudom. - a szemében valami mást láttam. Tudom, mennyire ki van éhezve egy izgalmas kalandra, legyen az egy kis titkos csoki, vagy forró cso(ó)ki, amire a kandúr mindig vevő, vagy egy olyan alkalom, amit soha nem felejt el. Fél. Harcol saját magával, az elveivel, ami évtizedek óta a sejtjeibe van ivódva, és a vágyaival, amit nap mint nap felkorbácsol valaki, talán heccből, talán nem...

- Azt is tudod, hogy tőlem kell félned a legkevésbbé! Tudod, hogy sosem tennék olyat, ami bármelyikönknek is rossz lenne...

  Észre sem vette, ahogy ez alatt a két mondatom alatt a pólója alá csúszott a kezem. Éreztem, ahogy feszes hasa alatt úgy lüktet a szive, mintha ki akarna szakadni.

  Szemében valami fellángolt. Pontosan tudom mi ez, hiszen mintha tükörbe néznék; zöldesbarna, finom, puha bőrrel körülölelve, és már ezzel a tekintettel benedvesítette a bugyim. Mindenhol éreztem ezt a forróságot, holott egyáltalán nem tartozott azon férfiak közé, akikkel eddig ágyba bújtam.

- Fogalmad sincs arról, hogy akkor vihetlek ágyba, amikor csak akarlak! Nem csak téged, bárkit! - próbáltam minél közelebb kerülni hozzá, és nem lett volna ellenemre, ha megcsókol, de próbáltam úrinő maradni a kis nedves bugyimban. Az alkalom adott, tegye meg, ha akarja.

  Én nem tettem meg, hiszen egy olyan plátói szerelem van köztünk, ami valahol valódi, valahol pedig életeket tenne tönkre... Egy édes, szőke hajú kislány, aki önfeledt játszik a homokban a kis lapátjával, egy másik, ő már barna, szorgoskodik a konyhában... Kis kukta.

Egy háremhölgy szerelme

  Vajon milyen, ha szerelmes? Igazi hős, aki szerenádot ad? Vagy csendben bálványokat imád, a Nő képével, hajtincsével?
  Mesélj, kérlek, tudni akarom! Milyen az, ha előttem áll, az illata felkúszik az orromba? Amikor a keze a derekamra csúszik a napfényben, és szorosan magához ölel? Amikor érzem a szíve dübörgését, miközben szakálla karcolja fel arcom puha bőrét...
  Mosolyogsz, Kedvesem? Igazi mosoly? A szemed is nevet? Nézz rám, ne fordulj el, ne szégyelld! Gyere vissza, ölelj, ahogy az előbb! Mosolyogva csókolsz? Igen, ezt akarom tudni leghamarabb! Mennyire vagy szenvedélyes szerető, vagy csak állsz és várod, hogy én csókoljalak meg?
  Légy FÉRFI! Állj elém, hiszen minden nő azt akarja, hogy lenygözzék! Varázsolj el! Legyél a kar, ami felemel, ami kiemel ebből a sok szennyből, hogy tudassam mindenkivel; van még férfi, aki igazán tud szeretni! Ordítani akarom a világba, vigyorogva hangoztatni, milyen biztos kezekben vagyok.
  Vajon mikor kapok választ a kérdéseimre, Dante? Azonnal elolvasod, mint egy rajongó kisfiú, vagy vársz vele reggelig? Mi járhat a fejedben? Mire gondolsz elalvás előtt? Ezt is megtudom egyszer?

Örök piramis

  Vajon gondolsz rám néha? Amikor olyan elfoglalt vagy, hogy napokig nem olvasod a levelem? Vagy amikor azt a másikat csókolod... engem is úgy csókoltál?
  Miért nem mondtad, hogy van valakid? Az bánt egyedül, hogy nem tudlak elfelejteni... bárcsak minden olyan egyszerűen menne, mint a mesékben, hogy a lány elszökik a szerelmével...
  Mit adtam én, amitől érték vagyok a szemedben? Mit tudhatok, amit az a nő nem? Mégsem maradtál mellettem, ő volt a fontosabb, akit nem szeretsz...
  Tegnap éjjel megint rólad álmodtam... egy versenyen voltál páncélban, a “fő attrakció”. Nem volt sisakrostély és ahogy megismertem káprázó kék szemeid, rámnéztél, de én csak zokogva tudtam elszaladni arra, ahová nem jöttél utánam.
  E-mailt kaptam utána, találkozni akarsz velem, csak látni pár percre. Amikor a diszkóhoz mentem, kijöttél, de telefonáltál... láttál... mit vártam? Hogy talán megölelsz, megint megcsókolsz, magadhoz szorítasz és soha többé nem engedsz el... ehelyett elindultál vissza. Értetlenül néztem rád, ahogy hófehér pólódban csak elmész, mintha kisétálnál az életemből. Nem értettem mit mondasz, mert megint zokogni kezdtem.
  Nyüszítek utánad, mint egy bolhás kutya, még hetekkel azután is, hogy elhagytál. Összetörtem, mint még soha, és attól félek, ha ennyi idő alatt nem hevertelek ki, sosem foglak. Mindegy mit tettél, olyan vagy mint egy piramis: megmagyarázhatatlan, mégis örök, amit nem lehet elfelejteni.

Szerelem örökké

  Semmi nem maradt nekem belőled. Pár fotó, a csókod, pár dal, ami a miénk, semmi más. Fáj, nagyon, rettentően. Bárcsak tudnám, mit érzel igazából!
  Bárcsak az eső siratná a szerelmem, ahogy a lépcsőn, mikor a sapkád alá bújtam. Bárcsak megint megcsókolnál olyan finoman, titkosan, amikor csak az arcod látom, szemeid csillogva néznek rám a tükörből.
  Nem maradtál velem. Ha neked jobb így, hát menj, ne nézz vissza, elég, ha én megsiratlak. Jobb lett volna még több kaland, nevetés, ölelés és csók, de menj, járd az utad. Csak annyit kérek, néha jussak eszedbe a térről, ahol a két sasmadár kifigyelte azt a lopott csókot, a lakás, ahol darabokra törtem a karjaidban, mégis csókokkal halmoztalak.
  Maradj a rubik kockám, aki örök rejtély, a Hercegem, akire gondolok korán reggel, és este, lefekvés előtt!
  Szeretlek Baby!

Szőke hercegemnek

  Képzeld, szerelmes lettem! Egy árnyékba, akit angyalnak hittem. Ő volt az az angyal, aki az első gondolatom volt napfényes reggeleken, sötét estéken, akit vártam, hátha ott áll az ajtóban, újra magához szorít. Szerettem őt borostásan, őrülten, míg el nem tűnt.
  Miért pont Ő? Olyan, amilyet elvársz, mert ismered; ő tűnik el reggelre egy szó nélkül, aki csak a gyűrött lepedőt hagyja ott neked, egy olyan este után, amire azt hiszed, örökké tart. A tökéletes szemfényvesztő. Hagyja, míg beleszeretsz, érzteti veled, milyen eleven tudsz lenni, mennyire tudsz szeretni, aztán elmegy.
  Hány nővel tette meg ezt? Nem mer elém állni, hogy megmondja, sosem szeretett, végig hazudott! Igen, fáj, hogy Ő az első férfi, aki ezt tette velem. Az első, akinek a karjaiba olvadtam, mint a mesében, az első, akitől féltem, mert megijesztett. Megbíztam benne, mert azt hittem mellettem áll, mindazok ellenére, amit szabadott volna.
  Azt akarom, fájjon neki is annyira, mint nekem. Érezze, milyen az, ha kitépi a szivem a mellkasomból, és összemorzsolva, elfújja, akár egy marék port... a mellkasomból, ahová előtte finom, puha csókokat hintett... azzal a szájjal, amit csókoltam, amivel éhesen visszacsókolt!
  Visszasírom azt a szerelmet, habár tudom, egy lehetetlenség volt, egy fantázia, amit elhittem magamnak. Hiába állt előttem, a maga 185 centijével, 90 kiló izomrostkötegével, amivel egy oroszlánnal is szembeszállt volna, egy ábránd volt.
  Most erre van szükségem, el akarom felejteni az egészet; világos szemeit, amibe ha belenéztem, minden más gondolatomat elfelejtettem. Puha arcán azt a borostát, amit annyira szerettem, akár az egész férfit tetőtől-talpig.
  Neki vajon volt oka ezt tenni? Napok óta sírok és ezen gondolkodom; miért?

  Én is egy strigula lettem volna, ha lefekszem veled?
  Szeretlek Baby