picture

picture

2017. június 21., szerda

Költözés!!!!

  Helloka mindenkinek!

  Sikeresen összehaverkodtam egy fantasztikus emberrel, akivel úgy döntöttünk, összebútorozunk. Ez volt idén januárban. Ma viszont másfajta költözést jelentek be!
  Létrejött a weboldalam, hála egy másik csodás embernek, és úgy döntöttem, ideje kicsit merészebb vizekre evezni! Szelektálni fogom az eddig publikált blogbejegyzéseimet, amiket átköltöztetek az új oldalamra, de természetesen a blogom NEM FOG MEGSZŰNNI! Részben mert nekem is nosztalgia lesz, amit imádok, másrészt, mert ugye nem mindent viszek át.
  Nekem ez egyfajta szakítás lesz, de remélem a jövőben is velem tartotok, olvasgatjátok az őrültségeimet, észrevételeimet, tapasztalataimat, amik ha nem is segítenek nektek a mindennapokat könnyebbé tenni, legalább mosolyt csal az arcotokra, mikor unatkozva ültök a gépetek előtt, vagy a metrón, esetleg bosszankodva várjátok a négyeshatost, mikor pótlóbusz jön :D
  Mindenkinek kívánok napsütésben gazdag, gatyarohasztó meleget, és ne féljetek már strandolni! Mindenki csodásan néz ki, nem kell szégyellni azt a pár hurkácskát, amibe a pasik belekapaszkodnak! ;D

U.i.: új oldalam: kennynaploja.hu

2017. június 16., péntek

A legdrágább mostohabátty

SirXD-nek

Van egy könyv, aminek ugyanez a címe: Stepbrother Dearest. Nem könyvajánlót írok, hanem egy szerelmet, ami az én mostohabátyámmal alakult ki.
  Nem tudom, mikor, vagy mivel kezdődött. Beszélgettünk, nevetgéltünk, barátok lettünk. Számára. Nekem inkább szerelem volt, pedig egyszerű srác volt, aki okos, vicces, de legfőképp szerény. Imádtam a halványzöld szemeit, világos bőrét, csapzott, szőkés haját, és, hogy mérföldekkel magasabb volt nálam, ám amíg nem találkoztunk, egy szavamat se hitte el meseszép szemeimről, puha kezeimről, imádnivaló kis pofimról. Aznap tört meg a jég, sőt, darabokra esett, amit a szél fújt el, még a meleg, decemberi, vakító nap.
  Pár napra rá egy olyan ajándékot kaptam tőle karácsonyra, aminél finomabbat, kecsesebbet, törékenyebbet senki nem adott még: a szívét.
  Féltve őriztem hónapokig. Néha nagyon fájt, nehéz volt, kínzott, de eljött az a nap, mikor újra találkoztunk. Mindketten zavarban voltunk, féltünk, de mosolyogtunk a másikra, mert tudtuk; legdrágább kincseink a lehető legjobb helyen vannak. Megőrültem mellette, pedig átölelt, megpuszilt, támogatott mindenben, ahogy csak tudott, én mégis többet akartam. Kislányos zavaromban álltam ellőtte, mint a méhecske, mikor nem mer leszállni a virágra, babráltam a kezeit, fűztem, simogattam, de nem akarta érteni a dolgot. Meg kellett hát tennem, amit ő nem akart, vagy nem mert; megcsókoltam.
  Bárcsak egy érzéki csók lett volna! Bárcsak érezhettem volna, amire évek óta vágytam! Ő a másik felem, biztos vagyok benne, de mindig milliónyi akadály volt előttünk, ám mi ketten mindent legyőztünk! Nem volt akadály sem a csirke, meg a kocsi, amit tolni kellett volna, sem a nyár, amikor egy percünk alig volt a másikra.
  Emlékszel, a diófa alatt nevettél, hogy csengett bele a vidék! És amikor búcsúztál, nem akartál elengedni! Ez nem "szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi", ez évek alatt lett ilyen lerombolhatatlan, akár egy várfal, aminek az árnyékában melletted ülnék!
  Félek; nem vagyok elég jó neked. Rettegek; elejtettem a szíved. Most, amikor zokogva próbálom összeszedni a darabjait, és rimánkodva nézek Rád; segíts, hozzuk helyre, amit elcsesztem, de te vissza se fordulsz, talán majd valaki összesöpri a víztiszta darabokat, amiket a könnyeimmel ragasztottam össze, belesüti egy sütibe, amit szeretsz, vagy csak egyszerűen odateszi eléd, hogy megmutassa, milyen egy elb*szott ez a világ, Te csak ránézel, és elfogadod a jelent.
  Az ablakodban állok. Idekint zuhog az eső, hajamat tépi a hideg szél, és pár háznyira most csapott a villám egy fába. Fázom, egy lenge ruha van rajtam, mert azt reméltem, kifekszünk a rétre, ahol mindig szerettél. De te csak ülsz a szobában némán, nem teszel semmit. Már örjöngve, ököllel verem az ajtód... semmi...
  Ahogy én összetörtem a szived, amire nem vigyáztam, te úgy tépted ki minden egyes alkalommal az enyémet, ahányszor csak nevetni hallottalak, vagy összekaptunk. Mi sosem leszünk egymáséi! A mi szerelmünk igazi, tiszta, mégha néha meg is gyalázzuk magunkat, egymást, vagy csak arra vágyunk, hogy pár lopott csókban végződjön a nap, éjjel, mikor már a szél sem fúj.

2017. május 15., hétfő

Pitypangkoszorú

  Mit jelent neked az a sárga, büdös kis növényke, ami minden parkban ott van? Minden utcán, téren, járdán, útszegélyen. Nekem az otthont; anyu nyírja a füvet, szenved a vezetékkel, te pedig elé szaladsz, a térig érő fűbe veted magad, és letéped a leghosszabb szárú virágot. Aztán mellette megtalálod a még annál is hosszabb szárút, amit odateszel, előtte áthúzod, és mögé fogod a kis kezeddel, de el ne engedd! Még csak pár szálad van, ebből még nem lesz koszorú!
  Kígyózik mögötted a fűben egy sárgászöld, kötélnek tetsző tárgy, ám, ha hozol egy kis darab cérnát, én összekötöm neked, hogy a kis fejedre tehesd. Így ni! Gyönyörű vagy, kis Hercegnőm!
  Meséltem már a három pillangó történetét? Tágra nyílt szemekkel nézel rám, míg hallgatod szóáradatomat a piros és sárga, pökhendi tulipánról, aztán a fehér, szúrós szagú kis gyomról, aki tárt karokkal várta a három kis pillangót az eső elől. Elaludtál az ölemben, kicsi Hercegnőm, én barna hajad simogattam, míg mellettem ült az a férfi, aki először fogott téged, mikor a világra jöttél.
  Kisfiút akart, aki majd olyan erős lesz, min  ő, aki vigyáz az anyukájára, aki majd megváltja a világot! Helyette Te jöttél, Gyönyörűségem; sírva, félve a nagyvilágtól, de amikor annak a férfinak a kezébe kerültél, egy olyan szerelem született, amit senki és semmi nem tud megszüntetni.
  Most pedig itt vagyunk; a rozstábla még zöldesen hányja kalászát a perzselő napon, Te pitypangkoszorúban táncoltál, kergetted a pillangókat, a kutya pedig vidáman, vigyázva rád kísért minden zugba, ahová elbújhatsz óvó tekintetünk elől.
  Jamie átkarolta a vállam, és nyugtázta magában; még nincs rajtad egy karcolás sem, bár mezitlábas kis talpad csupaszon szalad a zöld fűben, ruhácskád lónyáltól foltos, kezeid pedig homoktól piszkosak.
  Mohón nyelted a baracklevet, és már szaladtál is tovább, ám mi, Jamie-vel, édesapáddal szerelmesen bújtunk össze; Te vagy a mi kis Hercegnőnk, életünk értelme, aki megtanít arra, milyen is a jelent is szeretni, közben a jövőre is biztonsággal gondolni!

Álom az emeleten,
2017. 5. 15.

In memoriam K.B.

  Belehalok... az én török hercegem átvágott... becsapott, nem szeretett igazán. Az a sok szerelemmel, szenvedéllyel fűszerezett éjjel a szobájában, a tengerparton, a fürdőben... ahogy a csempének feszült felhevült testünk, a gőzben elvegyült a kéj, koromfekete szemeivel felfalt, borostája karcolva jelölte meg harmatos testem. Mindenem neki adtam, ha ránéztem azonnal tudta, mi kell nekem... a szerelme kellett, hogy újra és újra megtegye, az övé legyek, aki körül a világom forgott.
  De becsapott. Azt hazudta én vagyok az egyetlen, akit szeret, aki értelmet ad életének, én pedig naivan hittem fekete szemeinek. Mint a tigris karma a fában, úgy szaggatta darabokra a szívem, mikor egy másik nő elárulta... hiába. Ő marad az én török hercegem, aki megbolondított, elvette az eszem azokon a téli éjszakákon.
  Egymás ölében találtuk meg elvesztett boldogságunkat, marokkal gyűrtük a lepedőt, amit szerelmünk vére és könnyeink foltjai tarkítottak, szája mindig gyengéden simogatott. Amilyen vad volt, kiállt értem, védelmezett, olyan gondoskodó, finom. Vallotta a szerelmet, mindig kettőnk testét áldozta az oltáron, átadott minket a másvilágnak, ahol csak mi ketten léteztünk.
  Fáj. Darabokra szaggatott legbelül, azt a kis világot, amit ketten építettünk fel, az Ő erőfeszítéseivel, kitartásával, az én ötleteimmel, a szerelmünkkel.
  A fürdő a legkedvesebb emlékem... Az apjáé volt, de már bezáratta, oda osontunk le a gőzbe, lámpákat gyújtottunk, és természetes mezítelenségünket nem szégyelltük egymás előtt. A törülközőket már az elején ledobtuk, árván hagyva a kövezeten, a mozaikos fal alatt, ami mellett buja testünk összefonódott pár percre, pár órára, de maradhatott volna az örökkévalóságig is.
  Elvarázsolt maga a teste, a kisugárzása, hogy amire ránézett, megkaphatta, beleértve minden nőt, férfit, lányt, fiút, tárgyat, vagy érzelmet, tőlem, és bárki mástól. Szerette mindenki, én is, de velem mindenkinél több időt töltött, a családjától is félrevonult, hogy együtt lehessünk. Babona volt az egész férfi, ám én akartam őt, testestől-lelkestől. Imádtam a humorát, amivel folyton megnevettetett, a stílusát, ami elegáns volt, kifinomult, mégis sportosan egyszerű. A mosolya földöntúli, szemeivel folyton nevet, és a selyemfátyol sejtelmesen takart el előle. Gyakran burkolóztam ebbe a lenge anyagba előle, de azt szerette, ha mezítelenségünk az őszinteséget szimbolizálja, a fátyol takarva zárja el a titkokat. Szerettem előtte rejtelmes lenni, gyermeteg játékossággal, erotikával, amíg lobogott köztünk a tűz, melyet ezer tenger vize nem olthatott ki.
  A csempe hideg, de a delfinekről Ő jut eszembe, az én török hercegem, akivel itt számtalan éjszakát átszeretkeztünk, a kézzel megmunkált réztálak, a csapok, amik oly sokszor megtapasztalták a szerelem vad tombolását, a kicsi ablakok, amiken beszűrődött a vidám nap, vagy a sápadt hold fénye, a madarak csicsergése, a sós tenger illata.
  Hiányzik, de már elment az én hercegem messze, talán már visszahívták katonának, nem tudom. Tudja, hogy mekkora tőrt döfött a szívembe, és már nem tekintek rá, csak szép emlékként. Szép napok, nappalok és éjszakák voltak, amiket a selyemfátylak elrejtettek, amiket a fürdő látott, hallott, érzett. Ennyi idő után sem tudtalak elfelejteni, de majd kiderül, mit hoz az idő...

2015. Július 29.

2017. március 30., csütörtök

Teatolvaj

  Csörömpölve csattant a tányér a krémszínű taposóra. Torkom szakadtából ordítottam Jamie-vel, legszivesebben mezitláb tapostam volna a cserepekbe, inkább gyötörjön a testi fájdalom, mint az, ami most történt.
- Eszemben sincs elbaszni a barátságomat vele! Egyszer már megjártam ezt, még egyszer nem fogom!
  Jamie zöld szemeiben valami idegent láttam, értetlenséget, vagy talán félelmet? Sosem hagynám el!
- Akkor miért akar veled találkozni, engem nem akar megismerni? Érdekes, az én barátaim veled is akarnak találkozni!
  Majdnem a torkán akad néhány szó, de én csak felveszem a táskám, nyitom az ajtót, nem akarok vele többet vitatkozni.
- Semmi szia, vagy szeretlek? - szólok vissza neki az ajtóból.
- Miért, te mondtad?
  Marnak a szavai, de csak berobogok az ágyhoz, ahol fekszik, megragadtam az állát, és lenyomtam a nyelvem a torkán. Sebzett vadállatként, erőtlenül és tehetetlenül terült el heves csókom alatt, sehol nem ért hozzám, majd mikor elváltunk, dühösen ennyit vágtam hozzá:
- Remélem ez elég egyértelmű volt!
  Nyitottam az ajtót és bezártam magam után.
  Azóta eltelt pár óra, de az a csók még mindig az ajkamon ég, pedig én bélyegeztem meg őt! Maga a kép, ahogy tanácstalanul néz utánam, egy szava sincs hozzám, valahol büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen srácot, mint Jamie, csak úgy le lehet rohanni, akár egy védtelen kisnyulat.
  Azt hiszem, ezt a kis reggeli vitatkozást nehezen fogom tudni elfelejteni!

2017. március 30.