picture

picture

2014. április 19., szombat

Gyermeki sors... 3

- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenül.
- Nem tudom miért, vagy hogyan, csak azt tudom, hogy nagyon szeretlek! - Julia szemei úgy csillogtak, akár a csillagok. - Nem akarom, hogy más nőket csókolj, hogy mással töltsd az estéket, éjszakákat! Lehet, hogy csak kislány vagyok a szemedben, de én is tudok szenvedni a vágytól...
- Dehogy is vagy kislány! - Josh mosolygott és eltolta magától Juliát. - Nézz magadra! Pasik ezrei halnának meg érted!
  Belecsókolt a lány nyitott blúzába, újra és újra ölelni akarta, amit Julia is engedett volna... ha megteszi... de Josh újra eltolta magától, ezúttal komoly arcal nézte a padlót.
- Nem szabad ezt! Nem ezt igértem...
  Julia zavartan állt előtte.
- Miért? Mit igértél és kinek?
  Josh elszaladt a hálószobájába. Menekült a saját érzései elől... Szereti Juliát, mint annak idején Emmát. Akkor neki kellett volna harcolnia érte, hogy Julia az ő lánya legyen és ne egy olyan jöttmenté, mint az a csavargó. Jobb szó nincs is rá; egy munkahely, egy nő... egy hét múlva már másik hely, másik nő. Persze, ha valahol "véletlen" becsúszik egy baba, már áll is tovább.
  Miért ver engem a sors ennyire? - tépelődött a férfi. A haját tudta volna tépni tehetetlenségében; hagyta Emmát elmenni, az egyetlen nőt, akit valaha szeretett és most itt van a lánya, akit talán még nála is jobban szeret. És ha őt is elveszíti, ha nem tud megfelelni neki? Belepusztulna ebbe a borzasztó érzébe.
  Az ajtó lassan, halk csikordulással kinyílik, Josh Juliát pillantja meg az ajtóban tálcával a kezében. Ám nemcsak a lány jött be... a konyha illata is; a tea, a tojás, a sült szalonna illata, maga a gondoskodás. Úgy jött, mint kiszáradt vándornak a hűvös víz.
- Gondolom - Julia kicsit tanácstalan volt -, most nem akarsz látni, de nem akartam, hogy a vacsorád az asztalon hüljön ki...
  Letette az ágy szélére a tálcát, Josh mellé és elindult kifele. Ám Josh megragadta a kezét.
- Ne menj el! - kérte halkan. - Nem akarom, hogy te is magamra hagyj!
- Én is? Josh, olyan... te... én nem értelek...
- Anyád volt az első, aki szerettem. - Josh az ölébe húzta Juliát. - Amikor először találkoztam vele, ilyen idős volt, mint te. Barátok voltunk addig, amíg meg nem jelent az életében apád.
  Josh még sosem mesélt ilyeneket... Julia elkerekedett szemekkel figyelte.
- ...pár hónapig együtt voltak, de amint anyád állapotos lett, apád elhagyta. Nem tudott kihez fordulni, ezért jött hozzám. Akkor vettem ezt a kis házat, nem kellett aggódnia sem a lakás felől, sem arról, hogyan fog megélni, mert én mindenem feláldoztam érte. Három nappal hamarabb születtél, én vittem be a kórházba is. Mellette voltam, amikor megszülettél, amikor először szoptatott... - Josh a könnyeivel küszködött. - és amikor itt hagyott...
  Josh nem bírta tovább, eleredtek könnyei, Julia átölelte és melleire húzta. Simogatta, vigasztalta, de a férfi tovább beszélt:
- Az utolsó szó, amit mondott, a neved volt. Arra kért, hogy vigyázzak rád, ne mondjam el senkinek, hogy Emma volt az anyád. Erre csak utólag jöttem rá, hogy téged akart megvédeni a szégyentől. És most nézd meg, jobban szeretlek, mint anyádat.
  Josh zokogott, mint még soha életében. Ölelte Juliát, aki most értett meg mindent a saját életéről.
- Soha nem akarlak elveszíteni! Ha te akarod, örök hűséget fogadok, de nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Szeretlek Julia, kicsi korod óta, de ma este jöttem rá mennyire. Felnyitottad a szemem, mit is hagytam ki eddigi életemből.
  Julia megcsókolta a férfit forrón és szerelmesen. Letörölte arcáról a könnyeket, szemébe nézett, mosolyogva azt suttogta:
- Ha szeretjük egymást és együtt vagyunk, mindent megoldunk <3.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése