16 voltam, mikor anyám meghalt, pont a
születésnapomon. Akkor változott meg minden.
Nem tudtam, mi is az az „Auschwitz” addig,
amíg oda nem kerültem. Mindenki félt már csak e szó hallatán is, én csak annyit
mondtam: „biztos csak egy nyaralás.” Hát nem az lett…
15 lehettem abban az évben, amikor
betörték az ajtót otthon, hat egyenruhás katona jött, bejelentették, hogy irány
Auschwitz.
Hatalmas, kovácsoltvas kapu nyílt hangos
csikordulással, berobogtunk a táborba.
Hangulatos volt, mintha én magam is
bevonultam volna; kopár föld, itt-ott fakó fűcsomókkal, faházak, kőépületek,
nagy, brümmögő autók.
Apám kereskedő volt a szülővárosomban,
tőle tanultam németül, értettem, mi mindent beszélnek körülöttem.
Egy középkorú férfi fogadott minket, amint
leszálltunk az autó rakteréről. Ruhája zöld volt, sok csillaggal, szalaggal és
egy horogkereszttel… Tudtam, hogy félni kell, de az okát csak ezek után tudtam
meg.
Az arca megnyerő volt, határozott, érett,
de hogy mosolyogjon, azt nem tudtam elképzelni. Kék szemei voltak, rövidre
nyírt, szőke haja, fején sapka, azon is pár csillag.
Ahogy sorban leszálltunk, megszámoztak
bennünket, a férfi megvetően mindenkire. Mire rám került a sor, semmit sem
láttam a szemében. Üres tekintettel nézett rám, nyakamba akasztotta azt a kis
fémdarabot és arrébb lökött.
Kezdett nem tetszeni, hogy egy normális
pillantást nem kaptam, pedig gyerek voltam. Belökdöstek egy magas kőépületbe,
ahol méterenként ajtók voltak, vastag, sötétre festett ajtók, koszos falak,
hosszú, sötét folyosókkal.
Elzártak anyámtól egy másik helységbe,
ahol csak férfiak voltak.
Aznap este nem kaptam vacsorát, ahogy
mások sem. Ebben a szobában, ahol én is voltam, vékony lepedővel borított
szalmazsákok voltak, egyik a másik mellett, WC-nek egy vödör volt betéve.
Sokan voltunk, napról napra többen. Akik
régóta ott voltak egyre soványabbak, erőtlenebbek lettek, enni naponta egyszer
kaptunk, akkor is csak vizet és egy-két falat kenyeret.
Mindenkit vittek dolgozni napkeltétől
napnyugtáig, férfiakat, nőket, gyerekeket. Engem is befogtak, ásnom kellett a
tábor kerítésének árkot, vagy csak simán egy gödröt.
Folyton arra a szőke tisztre gondoltam.
„K” betűvel kezdődött a neve és valami megfogott benne.
Otthon tapasztaltam, milyen az, ha valaki
testileg is hat rám, de itt nem mertem semmit sem csinálni ennyi ember között,
akiknek az volt az elsőszámú célja, hogy a másnapot megérjék, vagy megszökjenek
erről a helyről. Páran próbálták, de végső soron sikerült-e nekik, vagy
elkapták őket, fogalmam sincs. Néhányaknak alig volt ereje két lábon megállni,
de a katonák csak hajtottak minket, ütöttek, vertek, hol bőrszíjakkal, hol
puskatussal, hol az ásók, lapátok nyelével. Volt, akit a szemem láttára vertek
agyon; beverték a fejét, vér folyt a száján, orrán, ahogy eldőlt, az agya
kifröccsent a földre.
Nekem kellett gödröt ásni neki egy másik
fiúval, aztán belehúzni, betemetni, és aznap már azt a falat kenyeret se kaptuk
meg, mire beértünk már elfogyott.
Napokig nem fürödtünk, a szobában
szennyszag volt, a koszt, mint egy réteg bőrt, le lehetett volna húzni rólunk.
Ha esett az eső, annak örültünk legjobban; nem érdekelte a többséget, hogy
megfázik, vagy belehal a tüdőbajba a hideg csapadék miatt.
Akik betegek voltak, azokat volt, hogy
agyonlőttek: mentünk reggel dolgozni, vittük a szerszámokat, a német meg egy
szó nélkül szemből lelőtte a szerencsétlen embert.
Mikhal, akivel sokat beszélgettem, az a
velem egykorú fiú is megfázott, de valami más tüdőbetegsége is volt, amitől
néha nehezen vette a levegőt, hosszú percekig köhögött, ritkábban a lábán sem tudott
megállni. Egy hideg reggelen is ez a köhögő roham jött rá, de miután
összeesett, arcát a homokra ejtette, próbált levegőt venni, de csak kétszer
összerándult, majd nem mozdult többet.
Meghalt az egyetlen ottani barátom. Sírva
szaladtam oda hozzá, letérdeltem, próbáltam felrángatni, de teste nagyobb volt
az enyémnél, bőre a csontjaira szikkadt, bennem erő is alig volt, hogy
megemeljem.
Egy német arrébb rugdosott engem, lábával
megfordította a holttestet, hogy meggyőződjön róla, tényleg meghalt.
Két férfi fogott meg, koszos, sötét bőröm
az övékhez ért, amint tovább vittek, nehogy a német engem is le találjon lőni,
mint annyi más ártatlan embert.
Visszanéztem a vállam fölött és a szőkét
láttam távolodni Mikhal egyre jobban kihűlő testétől.
- Ki ez az állat? – kérdeztem a két
férfit, akik vittek. Belevegyültünk a tizenpár emberből álló kis csoportba.
- Patrik Klein, ennek a táborrésznek a
parancsnoka. – felelte az egyik. – Szerencséd volt, hogy nem lőtt le.
Haragudtam mindenkire akkor: a két
férfira, hogy miért hoztak el onnan, Mikhal-ra, miért kellett meghalnia, és
Klein-re, miért nem lőtt le, vagy rugdosott agyon. Ahogy magamat is gyűlöltem,
amiért semmit sem tudtam tenni Mikhal-ért.
Egy kis senki voltam ott térdelve Klein
előtt, akit, mint egy darab fát, arrébb rúgott. Nem fájt az oldalam, már meg
sem éreztem a sok ásónyél- és bőrcsapás helye mellett. Az fájt, hogy Ő tette.
Poros csizmájának helye lila foltként jelent meg a testemen, még szerencsém,
hogy nem láttam az arcát, a szemeit, hogyan nézhetett rám.
Ezek után napokig nem láttam. Örültem,
mert közeledett a születésnapom, talán ekkor láthatom anyámat is. A nap csak
vánszorgott az égen, amíg dolgoztunk, a saját izzadtságunkban úsztunk, a por
tapadt a testünkre, mint mágnesre a vas és undorral néztem minden egyes
németre: gyűlöltem mindet. Fegyverük volt, bármit bárkivel megtehettek, akkor
ehettek, amikor csak akartak és tisztábbak voltak, mint én.
A születésnapomon szép reggel volt. Nem
úgy indult, hogy lefordítottak az ágyamnak nevezett szúrós dologról, a
szomszédom rázta meg a vállam.
- Egy német keres. – súgta halkan.
Amint kimentem az ajtóhoz Klein várt. Nem
akárki. A kezembe nyomott egy vaslemezt, ami már eléggé rozsdás volt, a számot
alig lehetett leolvasni róla. A körmömmel próbáltam kicsit kapargatni legalább
a számot, mire a szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. 5-ös volt az utolsó
számjegy, eggyel több, mint az enyém. Kit vettek le előttem az autóról? Gyorsan
kellett gondolkodnom, és mire felelevenítettem, könnyek csorogtak az arcomon…
anyám volt az, az ő száma.
Klein erős kezeit a húsomba vájta, mint
egy keselyű, húzott magával, miközben én csak sírtam. Anyám meghalt, a
születésnapomon.
Fogalmam sincs, mi baja lehetett, mióta
idejöttünk, azt sem tudom, hetek, hónapok, vagy csupán napok teltek el, alig
beszéltünk. Senkinek nem tudott volna ártani, békés asszony volt és beteges sem
volt.
*
Németek hozzá sem értek a testéhez, két
aszott férfi hozta ki az udvarra az egyik kőépületből.
Klein ott állt mellettem, ahogy én a
könnyeimet vakartam ki a szemeimből piszkos kezeimmel, rám nézett és annyit
mondott:
- Ne picsogj!
Ekkor elpattant a cérna. Rávetettem magam,
ütöttem, ahogy csak tudtam, ahol értem, karmoltam, hisztiztem, de ő csak
elkapta a kezeimet, felkapott a vállára, és elindult valahová.
A hasam a vállán volt, a lábaimat fogta,
vékony, erőtlen karjaimmal próbáltam ütni a hátát, derekát, de észre sem vette.
Feltrappolt egy fa lépcsőn, benyitott egy
ajtón, majd ledobott egy ágyra. Puhább volt, mint az enyém, de éreztem a vas
keretet, ahogy a falat is, amibe bevertem a fejem.
Háttal volt nekem, a szemben lévő ablaknál
bámult az udvarra, kezei a háta mögött, kis terpeszben állt.
A szoba egyszerű volt: egy ágy, egy
asztal, pár papírral, két szék és Ő az ablaknál. Az ágyon zöld színű, puha
takaró, egy párna és én, koszos, rongyos ruhákban. Összekucorodtam, a mellkasom
remegett, rázkódtam az ágyon a félelemtől, majd megszűnt körülöttem minden.
Azt hiszem elájultam, de nem tudom, mennyi
időre. Elveszítettem az időérzékem és arra ébredtem, hogy a férfi hideg
borogatást tesz a fejemre. Megijedtem, ahogy a tiszta kék szemeivel találtam
szemben magam, erős, fegyvertől cserzett kezei a homlokomhoz érnek egy hideg
ruhával. Véres a ruha. Hátrább húzódtam az ágyon, de Ő finoman megfogta a
kezemet és azt mondta halkan:
- Maradj nyugton!
Hangja nem volt erőszakos, lágyan
hangzott, mintha már szavaival is ápolna, nem csak a kezeivel. Miért olvadtam
el ennyire tőle? A lányok szoktak így olvadozni, de egy ilyen férfi, mint
Klein…
Hatalmasat nyeltem, nem tudtam hová tenni
ezt a helyzetet. Arca egyre közeledett, láttam minden egyes arcizmának
rándulását, ahogy szája lassan kinyílt és az enyémre tette, mintha csak egy
röpke puszi lenne.
Mintha áram járta volna át a testem, feltöltődtem
energiával annak ellenére, hogy napok, hetek óta alig eszek valamit, súlyom a
felére csökkent. Élőnek éreztem magam, mocorogni kezdtem előtte, kezeim
céltalanul motoztak az ágyon.
Nem tudom, mit vett észre belőle, de
megfogta a kezem, és a nadrágjára húzta, az ölébe. Valami hihetetlen kemény
volt ott, vastag és át akarta szakítani a zöld anyagot, pedig azonnal
visszahúztam a kezem.
Elengedett, befejezte a csókot, szemei,
mint két kis darab jég, csillogott, közben ellenszenvesség sugárzott belőle.
Levette a zakóját, ledobta a földre, az alatta lévő ingről egy rántással
leszaggatta a gombokat is, csizmáit szanaszét rúgta, majd letepert maga alá.
Nem kellett neki nagy erőfeszítés, hogy megtegye, mert az én harminc kilóm, az
ő nyolcvan kilója ellen, nem sok esélyem volt. Fájt, ahogy nyomta a csontomat,
de izgatott lettem, mit fog velem tenni. A látványra, ahogy levetkőzött, csoda,
hogy nem folyt a nyálam, és ahogy szája újra az enyémre tapadt, nyüszítettem,
mint egy kutya. Öle forró volt, és hangos recsegéssel szaggatta a ruháimat. Nem
érdekelte, hogy az ágya tiszta, én nem, csak akkor, mikor lelökött az ágyról.
Hangosan puffantam, sajgott az oldalam, ő pedig felült.
- Az ágy alatt van egy lavór, mosakodj
meg, de jó alaposan!
Néztem rá, nem mertem megszólítani, hogy
most hogyan csináljam. Eléggé szégyenlős voltam, és a többi ember között nem
fürödtem, túl sokszor esett az eső.
- Mozdulj már meg! – förmedt rám, mire
benyúltam a vasszerkezet alá. Tényleg volt ott egy lavór, meleg volt benne a
víz, mellette tiszta ruhák, élére hajtogatva, tiszta törülközők. Legszívesebben
bukfencet hánytam volna a meleg vízbe, annyira örültem neki, de azzal a
tudattal, hogy itt van ő is, csak illúzió maradt.
Csak a kis alsónadrágom volt rajtam, amit
azért néha próbáltam kézzel kimosni, talán három-négy naponta, de közben is
volt rajtam valami.
Az arcomat mostam meg először a kezeimmel,
közben azokat is dörzsölgettem.
- Van szappan is. – szólt halkan, majd
hatalmas teste elnyúlt az ágyon. Izgató volt, ahogy egyik kezét a feje alá
tette, másikkal gyúrni kezdte merev szerszámát. Alig tudtam a mosakodásra
figyelni, pedig mindenhol vastagon állt rajtam a kosz.
Arca hirtelen bosszús lett. Szemei
villámokat szórtak, morgott valamit, pedig semmit nem csináltam… talán ez volt
a baja. Lemászott az ágyról, kezeivel erősen megragadott, és feltérdeltetett. Markába
vett egy kevés vizet, és rám locsolta. A meleg, szennyezett víz végigfolyt a
mellkasomon, a szappanbuborékok végigszánkáztak csupasz testemen.
Csiklandozott, ahogy az is, amikor Klein a hátamra is tett vizet, lenyomott a
hátamnál, és én homorítottam előtte, szinte kutyapózban. Lehúzta az alsóm, majd
a fenekemet kezdte simogatni. A vizet folyamatosan locsolta rám, kezdtem magam
tisztábbnak érezni, mint otthon, amikor naponta fürödtem.
Vizes kézzel benyúlt a lábam közé, mosta a
golyóimat, ami már eléggé bizseregtek, majd a merevedni kezdő farkamat is.
Húzogatta, finoman, de mikor felszisszentem, mert túl mélyre húzta, befejezte,
s visszatért a fenekemre. Ügyesen csinálta, majd vizes kézzel a lyukamat kezdte
masszírozni, közben ugyanúgy locsolta rám a vizet. Csinálta így pár percig,
lassan puszilgatni kezdte a hátam, az oldalam, amitől bizseregni kezdtem
mindenhol.
Hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem
és halkan nyögni kezdtem, amint ujjbegye benyomult a fenekembe. Jó érzés volt,
de gyakran csak betolta és teljesen kihúzta, olyankor újra bevizezte a kezét,
és újra belém dugta.
Mikor már kezdtem ellazulni, két ujját
tolta be. A meleg víz csorgott belőlem, a fapadló már jócskán nedves volt,
ahogy a lábaim is, de elővett egy tiszta törülközőt, megtörölt mindenhol, majd
a karjaiba vett és lefektetett az ágyra.
Mondhatni romantikus volt ez a kis rítus,
meg a reggel, ahogy a napfény besütött, meleg lett a szobában egyik percről a
másikra, és Ő rajtam feküdt.
- Még a nevedet sem tudom… - súgta a
fülembe, amíg letolta alsónadrágját. Majd’ elájultam alatta, annyira
felizgatott, ahogy az a hatalmas, észveszejtően kívánatos férfi ott volt, fölém
magasodott, birtokolni akart.
- Rudolf – lecsuktam a szemem, ahogy a
nyakamat csókolta. Lábaimat széttártam, combjaimmal alig értem el a derekát, és
csak az ő combjaihoz tudtam dörzsölni. Kezei simogatták a mellkasom, mélyen
beszívtam testének illatát, ahogyan arca mellettem volt.
Szerszámomat nagyon kicsinek éreztem az
övéhez képest, de ő összefogta a két kemény farkat és egyszerre kezdte
simogatni. Az övén már gyöngyözött, de Isteni volt, ahogy a két merevség
egymáshoz simult.
Lassan elengedett és elkezdte belém nyomni
a farkát. Makkja lassan, egyre mélyebbre csúszott, nedveitől elég síkos volt,
de én kicsiket sikongattam a fájdalomtól.
Lángolt a szemeiben valami, ami
megbolondított engem is. Vonaglottam alatta, ahogy ritmusosan lökte, be és ki, be
és ki. Mintha valamiféle hajón ringtunk volna, hullámzott a testünk, egyre
jobban izzadtunk, hol összetapadt a testünk, hol csúszkált a másikon. Alig
bírtam kinyitni a szemem, féltem is egy kicsit, de közben nagyon is jól esett.
Mélyre hatolt, maga alá gyűrt. Egyik
karjával támaszkodott, másikkal megfogta a tarkóm, felemelt egy kicsit, hogy
megcsókolhasson, közben tartott, hogy annyira tolja magát belém, amennyire csak
tudja. Szája ritmustalanul mozgott, volt, mikor csókolt, volt, mikor csak a
szánk mozdulatlanul tapadt egymásra, de éreztem, ahogy felhevült bikaként fújja
a levegőt ki az orrán, majd mély nyögéssel megfeszül a teste, lassít a
sebességén, és belém pumpálja nedveit.
Csodálatos látvány, hogy az én testem
elégítette ki. Kiszállt belőlem, a fal mellé feküdt és az ölébe húzott,
karjaival átkarolt, forró lehelete a lapockáimat csiklandozták.
- Verd ki! – mondta halkan, és keze
felcsúszott a csípőmre. Kettőt-hármat húztam a szerszámomon, mire a kevéske
fehér folyadék végigspriccelt a lepedőn és a nedves padlón.
2015. április 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése