picture

picture

2015. május 31., vasárnap

Patrik, aki elvette az eszem

  A mai nap sivár volt, kedvetlen, beteges a melegtől, párától, magyarán egy taknyos tavaszi nap. Mindenhol madarak röpködtek, csicseregtek a városrengetegben, a gyalogosok teste között, ahogy öngyilkosmerénylőként az autók előtt, mellett. Vagány kis jószágok és öröm őket nézni, ahogy mentesen a mindennapok bajaitól merészen élik helyes kis életüket.
  A szerelmespárok is most vannak a csúcson... tavasz van, tombolnak a hormonok, csattannak az őszintébbnél hazugabb csókok, kéz a kézben a fák alatt, körülöttük a madarak is párban, énekelve, mindenki rózsaszín felhőben.
  Szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem sárgállik az irigységtől, mikor rájuk nézek, nemes egyszerűséggel ülök a fenekemen és megörökítem írói tehetségemmel ezt az említésre sem méltó napot. A munkámnak köszönhetően arra van időm, amire csak akarom, de az az álom, amit a múltkor leírtam, arról a srácról, ahogy a kádban kényezteti magát, nem hagyott nyugodni. Folyton eszembe jutott az arca, akartam folytatást az álomnak, de sem elég lusta, sem elég türelmes nem voltam, hogy véghezvigyem. Álomnak túl jó volt, valóságnak túl szép, nem mertem elhinni ezt az egészet. Kezdtem belenyugodni, hogy ez csak a fantáziám szüleménye, az agyam különböző pontjainak olyan különleges kapcsolódása, ami éber állapotban sosem jöhet létre. És félek, talán újra nem is fog létrejönni ugyanaz a kapcsolat.
  A forró tea perzseli a torkomat, kellemes citromos íze miatt nyállal telik meg a szám, amit tulajdonképpen le kellene nyelnem. Ám elrévedek a messze látszó utca végére és lecsúszik az állam az asztalra... Egy Patrikhoz nagyobb hasonló srácot pillantok meg, farmerban, fehér ingben, barna kabátban, ahogy közeledik felém. Felém? Dehogy is. Ahogy megbámulom mosolyog, vadítóan szexis, hófehér fogai kivillannak, és nem hiszek a szememnek.
  Elfordulok, mikor elmegy mellettem, de nagyon szeretnék utána nézni. Megbolondulok... sosem láttam ezt a srácot azelőtt, az álmomból pedig nem léphetett ki. Akkor valamiféle telepátia? Vagy ezt nem is tudom, hogy nevezzem, jóslat?
- Patrik! - rikolt fel egy férfi, öltönyben, fülén egy féltéglányi okosnak mondott telefonnal, másik karját a magasba emelve. - Jól van Mókuskám, most le kell tennem, dolgom van.
  A férfi arca borostás, alakja nyurga, vékony, magas, csak az aktatáska hiányzik a kezéből, dehogy valakit mókuskámnak szólítson... röhejes... de komoly üzletembernek nevezi magát. A Patriknak nevezett ember az a bizonyos férfi, azzal sugárzó mosollyal, az én álombeli Patrikom.
  Egyáltalán ébren vagyok? Őszintén, ezzel sem vagyok igazán tisztában, pláne azok után, hogy most találkoztam, vagyis csak láttam azt a srácot, aki nem az arca az elmúlt napokban eszembe jutott minden pillanatban.
  Leültek a mögöttem lévő asztalhoz, és beszélgetni kezdtek vonatokról, motorokról és valami osztrák vonatmotorról, amiről nekem őszintén fogalmam sincs, mi a jó búbánat lehet. A vonatig eljutottam, meg addig, hogy ennek a bizonyos Patriknak szabadnapja van.
  Nem sokáig beszélgettek, a csend szinte már feszültséget keltett köztük, amit már én tartottam gáznak; két mozdulattal elpakoltam pár dolgot az asztalomról, kitettem a rendelésem árát, kis könyvemmel és tollal felálltam, a vállam felett hátrapillantottam Patrikra. Sötét szemeivel egyenesen az enyémbe nézett, arcán az a hihetetlen mosoly, amitől egy meztelennek érzem magam.
  Bolond forróság öntött el, aminek nem tudtam az okát... Dehogyisnem, az Isten nyilát már, egy szívdöglesztő pasi előtt állok meztelennek érezve magam... csak tud valamit, ha elsőre ezt váltja ki belőlem!
  Elfordulok, nem akarom nézni, mert képes lenne odajönni hozzám, ami azért igazán rémisztő lenne; "Szia. Meghívhatlak valamire?". Válaszom: "Szia, persze. A múlt éjjel rólad álmodtam, ahogy maszturbálsz..." Most nem azért, de ritka hülyén hangzik.
  Ahogy ott álltam, páran megbámultak; férfiak, nők, gyerekek, de nem zavart, csak a madarak idióta csicsergése. Egy pillanatra sem tudott volna csend lenni, csak Patrik és én, hogy kicsit csak az enyém legyen...

  Elindultam céltalanul arra, amerről jött, kezeimet a zsebembe nyomtam, könyvem a hónom alatt, és mintha szakadó esőben menekülnék valahonnan, valahová. Féltem visszanézni, rettegtem, pedig engem nézett, elég határozottan, annak ellenére, hogy valami munkával kapcsolatos dologról beszélgettek. Átfutott a gondolataimon, h mit is akarok tulajdonképpen: egy szexet? Túl egyszerű, de nem ismerne meg, h tudja, mire vágyom. Laza kapcsolat? Jó lenne, de ha olyan, amilyennek elképzelem, és vagyok olyan peches, hogy beleszeretek, akkor belemegy, ám nem lesz komolyabb a dolog. Komoly kapcsolatra nem is merek gondolni, mert lehet, ahogy kimondom, el is menekül, de hozzáteszem, nem ismerem. Jó lenne megismerni, vajon tényleg olyan, amilyennek elképzeltem? Remélem, idővel kiderül minden róla és nem csak azt az oldalát ismerem meg, amit mutat, hanem azt is, amiről maga sem igazán tud...

2015. május 31.

2015. május 29., péntek

Egy gyönyörű éjszaka emlékére +18 Maszti

  Pár csepp körömlakk, fürdősó, egy halványzöld törülköző és csobog a víz. A hófehér sarokkád egyre jobban telik melegvízzel, a magasan lévő ablakot csillogó pára borítja be, és a gyertyalángok táncolásától sejtelmes fénybe burkolózott a kis tiszta szentély.
  Patrik elzárta a vizet, ledobta derekáról a törülközőt és kezével végigszántotta a víztükör sima felszínét, halvány hullámokat fodrozva. Ahogy szemével követte a dombocskákat-völgyecskéket, bal kezével akaratlanul, finoman rámarkolt pihenő falloszára.
Mélyet sóhajtott, majd egy röpke, meleg borzongás futott végig íves gerince mentén, felborzolva rövid haját a tarkóján, légzéstől remegve szőrrel ritkásan borított mellkasát.
  Lassan bújt az ölelő víz hullámkarjaiba, nyakig elmerült a világ elől, de fejében folyton csak Ő járt: a kecses derekával, kerek fenekével, a kócos, szőke hajával, de a csókja volt maga a mézédes mennyország. Barátnak nyers volt, őszinte, de a maga módján szeretnivaló, az ágyban viszont egy éhes, kielégíthetetlen ösztönlény. Eszébe jutott az a sok átszeretkezett éjjel a folyóparton, a magas fák árnyékában, a finom harapások és a végeláthatatlan ölelések közepette, a kéjes nyögések és a vad karmolások.
  Megérte a harc ezen az áron? Az övé volt, de mégsem, sem a lelke, sem a teste. De ő nem hibás, egyszerűen nem ért meg egy ilyen kapcsolatra, nem volt elég komoly, és még a saját határait feszegette.
  Patrik szíve csak fájt, mert szerette, hiába volt egy kis kicsapongó, szilaj személyiség.
  A közös fürdés mindkettőjüket lázba hozta, a habos, sikamlós testek, ahogy egymáshoz értek, szikrázott köztük a levegő, néha egy-egy sikítás is kiszökött a fürdőszoba ajtó alatt. A tiszta csempéken visszatükröződött a kéj, ami a vérükbe íródott olyankor, megfékezhetetlen, vad cselekvésre ösztönözve mindkét embert.
  Patrik kicsit erősebben rámarkolt a már álló szerszámára, expartnere gondolatára is két rántással egyszerűen elélvezhetett volna, de imádta kínozni magát és párját is. Húzta, halasztotta, amilyen sokáig bírta, minden alkalommal hatalmasat élvezve, lapos hasára, vagy a másik szájába, fenekére.
  A kádban, a víz alatt simogatta magát, mélyeket sóhajtva egyre lendületesebben csinálta, de nem siette el. Fejét lazán hátradöntötte a kád szélének, szemeit kéjesen lecsukta, száját kinyitotta, úgy vette a levegőt, de nyögése nem volt hangos.
  Felpezsdült a vére, szinte futott, száguldott ereiben, testét remegés rázta, mellkasa egyre gyorsabban, nagyobb ütemben emelkedett, szíve kezdett zakatolni.
  Érezte, ha nem lassít, akkor elmegy, de csukott szemei előtt megjelent valaki képe; egy lélegzetelállító, tagadhatatlanul kívánatos nő, kerek, markolnivaló mellekkel, kis fitos orral, huncut pillantással, ahogy szemérmesen takargatja hetykén álló, sötétebb árnyalatú  bimbóit, és fazonra vágott, tejfehér szeméremdombját. Lábait egyre nagyobb terpeszbe nyitotta, belátást engedett harmatos, friss, bódító illatú puncijára.
  Patrik körkörösen kezdte mozgatni kishíján szétrobbanó farkát, mintha a nő csiklóját dörzsölné, aki közben észveszejtően felnyögött, melleit masszírozta. A fiú újra begyorsított, egyre vadabbul sóhajtozott, nyögött, de már képtelen volt megállni, szíve ki akart szakadni erős mellkasa alól, remegett.
  Farkán erőseket rántott, de mire a bizsergés elérte a gerince alját, az első spricc már a lapos hasára landolt, azt követően gyors ütemben a második, a harmadik és a negyedik egy-egy nyalásnyi édes nedű.
  Percekig tartott, mire magához tért, lihegése fokozatosan lassult, de remegése alig csillapodott.
  Fürdővize kezdett kihűlni, de Patrik keze nyúlt a szivacsért, rányomott a tubusból egy kevés habfürdőt, és habosra nyomkodta a víz alatt. Lassan, finoman végighúzta a szivacsot a karjain, a lábain, hasán, derekán, vékony, csúszós réteget kreálva.
  Kezével és a zuhanyrózsával öblítette le magát, a víz megint csak csobogott körülötte, és kihúzta a dugót a kádból.
  Patrik óvatosan lépett ki arra a puha, műanyag szőnyegre, ami a fürdőalkalmatosság mellett volt, a vízcseppek villámgyorsan futottak le kidolgozott testén. Levette a halványzöld törülközőt a szárítóról és érzékien megtörülközött. Dereka köré csavarta a puha, nedves pamutanyagot, besétált a plüsszőnyegen a hálószobájába, felhúzott egy sötét színű boxert és felfeküdt a franciaágyra.
  Kezébe vette okostelefonját, rányomott párszor a képernyőre, majd elmosolyodott, kicsit fel is kacagott azon, amit olvasott. Füléhez emelte a 4 colos kijelzős eszközt, majd mosolyogva hallgatott, amíg kicsengett a vonal.

Patriknak, köszönöm, hogy mellettem vagy!

2015. 5. 27.

2015. május 28., csütörtök

Kis lelki támogatás

  A panel hatalmas, egy egész emeletet elfoglaló lakásába a napfény harcosként tört be, nem kímélve sem növényeket, sem háziállatokat, sem embereket. Az estikék becsukták lila szirmaikat, félve, hogy este újra kinyílhassanak, a kis szürke hörcsög ébredezni, mocorogni kezdett a ketrecében, de Andrew a kanapén feküdt, nem tudta, mit csináljon. Szerette volna Katie-t maga mellett érezni, karjaiba fogni, de a lány elutasította. Félhetett, vagy Andrew csak megijesztette? Ő maga sem tudta, mit is tett, vagy mondott, amitől a lány ellökhette magától, de az biztos: ma, amíg telefonon beszéltek, elhangzott valami olyan, amitől Katie arcáról eltűnt az egész napos mosoly, az önfeledt boldogság. Hiába a sok dicsérő szó, az ölelés, a forró csók...
  "Mit mondhattam?" - Andrew agya csak ezen járt és a munkába temetkezett, hátha elfelejti, talán Katie is. Írt egy-egy SMS-t a lánynak, hogy sok a munka, húzós napja van, de csak vergődött a saját maga ásta gödörben, amibe nyakig esett, és még az eső is belefolyt.
  Szerelem az, ha már hiányzik a másik hangja, és hallani akarja? Vagy ha munka közben folyton csak rá gondol? Kecses alakjára, kerek fenekére, amit számtalanszor szeretett volna kezében, ölében érezni? A hangot, ami életet vitt s mindennapokba, az unalmas munkába, vagy élttel töltötte meg a sivár kis lakást? A vékony ujjak, amik a két kézen egymásba fonódtak, a szikrázó szemek, ahogyan egyik pillanatról a másikra megtelnek csillogással, hogy végül boldogan csillogjon, nem tompán, bele az éjszakába, vagy a mosoly, amire ha rátekint, öröm, és melegség járja át, az ő szája is felfelé görbül és elfeledi minden aznapi gondját. Nem akarja azokat a szemeket sírni látni, nem akarja, hogy azok a kezek megtörve hulljanak az odaadó ölbe, pedig ő maga képes ezt okozni, hogy Katie a szeme láttára csukoljon össze a nappali kanapéján, zokogjon, miközben Ő semmit sem tud tenni. A lány eltolja, nem akarja a közelében tartani a férfit, pedig tudja, mellette biztonságban van, mellé bújhat, és a szabadsága is megvan, csak határtalan szerelmet kell táplálnia a férfi iránt.
  Ez nem feltétel, ahogyan a szerződések, a házasság. Önzetlenségről van szó, amikor odaadod a szíved a másiknak, vigyázzon rá, de te nem biztos, hogy kapsz valamit. Ám ha mégis, az összes többi tárgyi dolog helyett ez lesz a legféltettebb kincsed, amire mindig is vigyázni fogsz, kelljen esőn, havon, jégen átkelned vele, vagy nélküle.
  Andrew vajon odaadta ezt a szívet? És Katie? Esetleg csak ismerik egymást, de nincs is szerelem? Katie-nek semmi szüksége Andrew-ra, ahogyan a férfinak is akadhatna más nő, több száz, millió. De az a "de"! Mindketten szerelmet akarnak, határtalanul, tudni, hogy van a világon valaki, aki vár rá valahol, egy kis szerelmi fészekben valahol talán egy nagyváros szívében, messze a nyugalomtól, a pezsgésben, ami csak szellemileg viszi előre őket. Az idő ugyanúgy múlik, egyikük sem lesz fiatalabb, és cselekedni kell, egyre hamarabb, különben ha kifutnak az időből, sosem lehetnek egymásé.

  Andrew, cselekedj, különben Katie máshoz megy azért a vigaszért, amit nálad megtalálna, és tudom, hogy te is segítenél neki! Csak szenved szerencsétlen lány, pedig a karjaidba olvadna, tudod nagyon jól. Nem kell könyörögnöm, remélem, de fogalmam sincs, mi jár a fejedben, ott, abban a nagyvárosban, mozdulj ki a mindennapokból és merd elengedni magad Katie-vel, ne hallgass másra, csak a szívedre, mit mond! Nagyon nagy hibát fogsz elkövetni, ha ezt az esélyt elszalajtod, hiszen ismered; határtalanul képes szeretni, és most te vagy az, akinek a szívét adta, önzetlenül, és melletted akar lenni. Te mitől félsz ennyire? Mi tart vissza, hogy átöleld, adj egy csókot neki, és azt súgd a fülébe, hogy melletted biztonságban van, ha tudod, neked is erre van szükséged?
  Nem sok időd maradt, és a homokóra szemei egyre csak peregnek előtted. Rajtad áll, de tudnod kell ezeket, amiket leírtam. Sok szerencsét, és dönts helyesen!

2015. május 28.

2015. május 14., csütörtök

Méghogy a nyújtózkodás nem erotikus... +18

  Szabolcsnak... nekem Szabi maradsz ;)

  Meztelenül feküdt a takaró alatt, de nem bírt aludni, csak forgolódott egy darabig. Láttam az arcát, hogy mosolyog, puha, festett körmű kezeivel, mintha a lepedőt simogatta volna. Gömbölyű vállait hol felhúzta a nyakába, hol nyújtózkodott, hozzá édesen nyögött.
  Kezdett forgolódni, intenzívebben. A vékony takaró alatt minden mozdulata kirajzolódott, minden finom testrésze, de csak mellig volt betakarva. Haja elterült mögötte a hófehér párnán, feje alatt finoman besüllyedt, szemein becsukva is látszott, hogy csillog. Nevet a szeme is, a szája is, ficereg az ágyon, de közben fogja is magán a a takarót, nehogy véletlen belássak alá.
  Csak a kezem csúszik be, talán a hasára, vagy a fenekére, de szinte lángol a bőre.
  Halkan felkacagott, ahogy hozzáértem, homorított, és ropogtak a csigolyái. Megijedtem egy kicsit, elhúztam a kezem, hagytam, tegye, amit jónak gondol. Erre Ő kinyomta a hasát, térdeit behajlította, fejét hátrahajtotta, majd karjaival is hátranyúlt. Ropogott, mintha egy szál ropi lett volna, azt hittem, ott töri magát derékban ketté, én bolond pedig csak néztem, és nem teszek semmit.
  Megbabonázott, ahogy vonaglik előttem, a farkam már feszíti szét a nadrágom, meghalok, kiugrom a bőrömből, is, ha az kell, hogy hozzáérjek.
  Lecsúszott róla a takaró, édes bimbói kikandikáltak pár pillanatra, de amint észrevette, vissza is rántotta magára.
  Halkan lerúgtam a cipőmet, kibújtam a melegítőből, a pólóból és egy bokszerben ültem mellé az ágyra. Édesen kacagott, amint simogatni kezdtem, tudta, hogy kívánom, és ő is ezt akarta.
  Önző akartam lenni, elvenni, amit ad, de nem kihasználni, kiélvezni vele minden pillanatot.

2015. május 14.