Meseszép szerelem +18 travi

  Monica nem sietett, csak nézte a bakancsa orrán a vízcseppeket, ahogy a lakkozott műbőrön csorog le a víz. Kezei mélyen zsebébe dugva, nadrágja már átázott, pulcsija is hasonlóan járt, kapucnija a fejére tapadt.
  Éjszaka volt, a sikátorban semmit nem lehetett látni, a zuhogó esőben pláne... csak a fehér csíkokat, amiket a zuhanó cseppecskék húztak maguk után. Eső. A lány ezt szerette, ilyenkor csend volt körülötte, mindenki a házában kuksolt, párás volt az ablaka, ahogy kifelé tekintgetett, gondolva a napsütésre, vágyódva a kinti játékra. Szeretett esőben egyedül mászkálni, mindig egyedül volt; szülei régen elhagyták, nagybátyja nevelte, amikor időt tudott szakítani rá a munka és a sörözés mellett. Nem könnyű fuvarozni azt a sok dolgot, a korán kelés, későn fekvés...
  Bumm...
  Összevillant a szemük... Zöld volt, mint egy béka, de csábos ajkak, az arcára tapadt a haja, kapucnija alatt kissé elkenődött a sminkje, és nem is mosolygott. Monica megállt egy pillanatra, nézte azt a valakit, akivel ennyire összefonódott... pillanatnyilag csak a tekintetük. Az a tipikus első pillantás, amitől az embert leveszik a lábáról, legyen az akárki, ha egyszer sikerül neki, rabul ejti a legvadabb, legmegzabolázhatatlanabb szívet is. Monica-ét nem volt nehéz, csak senki nem akarta, mert sosem tudták megmondani róla, h fiú, vagy lány. Folyton azok a méretekkel nagyobb ruhák, amiket a nagybátyjától nyúlt le, a szakadt, kopott cuccok, a katonai hátizsák, a rövid haj és erős karok. Egy fiút is simán megver... volt rá példa, mikor az a bunkó srác beszólt neki... az a felképelés egy erősebb férfit is a padlóra küldött volna, de ez a kis suhanc végigcsúszott a folyosón tőle. Nemhiába, alig volt egy-két barátja iskolán kívül, a suliban is csak egy srác, akit folyton nyaggattak.
  Ez az idegen az esőben valaki más volt. Idegen, de vonzotta az a tekintet, ahogy némán nézték egymást, a lányon átfutott a hideg.
- Nem ismerlek valahonnan? - kérdezte halkan, mire az idegen szégyenlősen elfordult. Nem ment tovább, csak állt a járda szélén és nem mozdult.
  Jött egy autó, lehajtotta az ablakot és egy férfi szólt ki belőle:
- Mennyi a tarifa, Kiscicám?
  Egy prosti?  Egy egyszerű kurva tekintete fogta meg ennyire? Biztos tőle is akart valamit, talán egy kis csajos kaland éjszakára, aztán sminkelés, körömlakkozás, párnacsata... naneeee! Ő nem ilyen. Pláne, hogy egy prosti...
  Monica megrázta a fejét, és elindult a sikátor felé, ahol a tűzlépcsőn mászott fel a lakásba.
  A prosti viszont, mielőtt beszállt volna az autóba, visszatekintett a lányra.
*
Viktor

  Az az idegen felülmúlja minden álmom... de szerintem Monica volt, ő lakik errefelé. A város legszarabb helye, ahol alig fordul meg valaki, pláne helyes pasik.
  Amint beszálltam abba az autóba, tudtam, hogy nyert ügyem van arra az estére, alkalomra, hívják, aminek akarják. Ha már egy pasi prostit keres, biztos sok pénze van, drága cuccai, amiket ha ellopok, simán lehet egy kis pénz otthonra. Basszus, a számlákat sem fizettem még be...
- Szóval, mennyiért maradsz velem egész éjszaka? - kérdezte az az érces hang mellettem, akiből alig láttam valamit: sötét póló, talán, a nadrágjából semmit, keze puha volt, amint végigsimított harisnyával borított combomon.
- Transzi vagyok. - motyogtam, de nem szégyelltem magam, simán nem akartam, hogy felpofozzon.
- Az nem baj, sosem volt még dolgom eggyel sem. - mondta kedvesen. - Ha kibírod, akkor maradhatsz egész éjjel. Csak mond, mennyiért!
- Egy százas. - Istenem, ennyi pénzt még sosem kaptam... pláne egész éjjelre. Egyenlőre nem látszik durvának, de nem akarom elkiabálni, majd kialakul. Az a százas futja pár számlára, és kaját is tudok venni. Öcsihez viszont reggelre vissza kellene érni, hogy bekísérjem az oviba.
- Okés, de nem fogsz aludni! - Két kézzel tekerte a kormányt, szexisen, kinyitott tenyérrel, figyelte az utat, és ekkor tűnt fel, hogy szemüveges. Szexis, téglalap alakú, keskeny, talán kék lehet a kerete. Haja rövidre nyírva, arca borostás, és igen, fekete volt a pólója, ami a mellkasára simult. Dögös volt, alig bírtam róla levenni a szemem.
  Egy kertvárosi részbe parkolt le, kiszállt, de nekem beragadt a biztonsági övem. Rángattam picit, de nem akart engedni, mire a pasi beszólt, hogy igyekezzek.
  Nyüszítettem picit, mire átjött az oldalamra, kinyitotta az ajtót, és behajolt... Bal válla a mellkasomhoz ért, vagyis a melltartómhoz, illata férfias volt, talán arcszesz, de már majdnem csorgott a nyálam.
- Így kell! - azzal kattant a zár és már suhant is az öv a helyére. Kiszállt és nyitva tartotta nekem az ajtót, és rám mosolygott.
  Ez csak munka, nem kell komolyan venni! - intettem magam rendre, de alig bírtam magammal.
  Az utcai lámpa fényt tárt a garázsajtóra, a bejárati ajtóra, ami hófehérre volt festve, fordult a kulcs és már fel is kattintotta a benti lámpát; elegáns, jól berendezett legénylakás, rend volt, amin meglepődtem, de a TV szólt. Lerúgta a cipőjét és eltűnt a hűtő mögött, a bárpult mellett.
- Kérsz valamit inni? Üdítőt, vagy valami töményet? - kérdezte udvariasan. Ez a pasi sok meglepetést fog még nekem okozni!
- Egy pohár üdítő jól esne, köszönöm. - álltam a... nem is tudom, hogy ez most a hall, a nappali, vagy már a konyha. Mindenesetre, fogtam a táskám, álltam és bámultam magam elé; a tükröt, ami mellé fel volt akasztva a kabátja, az esernyője, táskája, pár inge, alatta sportcipő, cipős doboz.
  A kezembe nyomta a hideg baracklevet, amitől kicsit megnyugodtam. A kezem nyirkos lett, de egy szuszra megittam, kissé elkeseredett a szám, de jól esett.
- Mennyire vagy tapasztalt? - kérdezte, hangja megváltozott. Határozottabb lett, fogott egy üveg vizet és betessékelt a TV elé a kanapéra.
- Van gyakorlatom, és ügyes vagyok. - jelentettem ki, de a mondta vége elhalványult, mert kikapta a kezemből a táskám és az egyik fotelbe dobta. Megragadta a vállam, és lenyomott a kanapéra.
- Akkor nézd meg, mit csináltál! - a fejemet az ágyékára húzta, éreztem, hogy már félig kemény. Megrészegített a pillanat, és farmeron keresztül harapdálni kezdtem, ő csak fogott, és szorítani kezdett. Kezeim a combjait simogatták, az én szerszámom is kezdett keményedni.
- Szopj már, te kis kurva! - sziszegte a fogai közt, mire kicsatolta az övét, és nadrágja a földre csúszott. A boxert én toltam le, farka a számra pattant, makkját azonnal szopizni kezdtem. Szívogattam, nyalogattam, a nyelvem lecsúszott, a golyóit is nyaltam, lefetyeltem, közben vertem is neki. Újra bekaptam, tövig húzott rá, és mire elhúztam a fejem, öklendezni kezdtem... a farka nagyobb, mint amit megszoktam. Édes volt, az előnedve vékony szálat húzott a makkja és a szám között, de amint megnyugodtam, újra nyalni kezdtem.
  Két kézzel ragadta meg a fejem, kefélni kezdte a szám. Becsuktam a szemem, hátha arcra akar élvezni, de a számba lőtt mindent, a torkomra. Reflexből nyeltem a nedvét, alig éreztem, milyen az íze, ő csak felhördült, hangosan szuszogva simogatta a fejem, majd kihúzta a farkát, amit gondosan leszopogattam, minden csepptől megtisztítva.
  Kissé megizzadtam, a melltartóm alatt éreztem, hogy csorog a víz, hosszabb, fekete hajam az arcomra tapadt.
  De a férfi a szemembe nézett.
- Ügyes kislány vagy! - és megsimította az arcom. - Nem kell ez rád!
  Azzal kezével letörölte a sminkem. Nem volt sok, csak egy kis púder, fekete szemceruzával vont pár vonal, és pici rúzs.
- Nélküle szexisebb vagy! - felállított, a lábaim elzsibbadtak, de megragadta a fenekem, és nyelvét a számba dugta. Hihetetlen forróság járt át, amint testéhez préselődtem, mindkét karjával szorosan fogott, egyik tenyere becsúszott a ruha alá, a fenekemhez, belemarkolt, aztán két kézzel kissé széthúzta. Ekkor mintha orgazmusom lett volna, magömlés nélkül.
  Leült a kanapéra, és a lába közé húzott, de mivel egy cipzáras egyberuha volt rajtam, nem tudott sehol a bőrömhöz érni. Hátat fordítottam neki, mire lehúzta a cipzárt, kicsatolta a melltartóm is, majd kissé kisegítve, de hagytam, hogy lehámozza rólam a ruhám. Éreztem, hogy a derekamon is megjelent a forró izzadtság, amit egyik tenyerével eltörölt, majd puszikat hintett rám... előrehajoltam, bepucsítva neki, a fenekemet is puszilgatni kezdte.
  Átkarolta a hasam, és a lábai közé húzott, hogy üljek le, így elérte a nyakam is a csókjaival. Lehunyt szemekkel, nyüszögve, félre billentett fejjel élveztem, hogy csókol, az övé voltam...
- Tudsz lovagolni? - nyögte.
- Aaah, igeeeen. - nem tudtam mást mondani.
- Beléd akarok élvezni! Meg akarlak baszni, nagyon keményen! - annyira szorított, majdnem összeroppantotta a mellkasom, a fenekem már ritmusra járt, ő újra kemény volt.
  Pillanatok alatt felpattantam, letépte a tangát, és a combjaira ültem, a farkához nagyon közel, csak nézett tágra nyílt szemekkel, amint a mozgásom tökéletesen olyan volt, mint egy hivatásos nőé. Húztam párat a farkamon, az egyik keze a fenekemre csúszott, másikkal a farkát igazította, ám a nyál már eléggé megszáradt rajta.
- Így nem fog bemenni... - nyögtem, de nem érdekelte; beleköpött a tenyerébe és a farkára kente az összeset. Makkjával masszírozni kezdte a lyukam, egyre jobban élveztem ezt az egészet. Feszített picit, ahogy becsúszott a hegye, de elengedtem magam, mire feleszméltem, tövig ültem a szerszámába.
- Ez az, mozogj! - biztatott, kezei a combjaimon pihentek.
  Lassan kezdtem, csípőből, hogy minél kintebb csússzon, aztán beljebb, újra ki, és megint tövig. Fokozatosan nyögött, szaporábban szuszogott, szemeit lehunyta, de észveszejtően szexis volt, szemüvegben, kezei már a fenekemen voltak, és ő is adta a tempót.
  Nehezen bírta visszafogni magát, feltartotta a fenekem, és így kefélt percekig...
  Magára húzott, ameddig csak bírt és hangosan felhördülve belém engedte a magját. Nem tartotta magát sokáig vissza, szorított újra, és bennem maradt picit. A mellkasára húzott, ráfeküdtem, és finoman megcsókolt.

2015. július 24.

Kőkemény katona... mellett 2 +18 gay

Be volt rezelve. Tudta, hogy a táborban nemcsak zsidókat és cigányokat végeztek ki halomra, hanem melegeket is. Nekem így is mindegy volt, mert zsidó vagyok, de neki másabb; tejfehér bőrrel, római katolikus vallással, szőke fejjel, mint egy germán isten. Délceg alakja megtörte a tábor kopárságát, néha, ahogy a lenyugvó napban közeledett, sapkáját levette, egyik kezével megsimította rövidre nyírt haját… erotikus. Oda voltam érte, meg vissza.

Azon a napon, mikor először megkapott, nem akartam elengedni, fogott, szorított, és akart. Ahogy én is őt. Hiába volt tiltott szerelem, akartuk egymást. Tiltott szerelem? Miről beszélek egyáltalán? Én voltam szerelmes, de nagyon, nem érdekelt, hogy mások mit mondanak, hogy azok, akik a szobában vártak a szalmaágyon, úgy néztek rám, mint egy németre. Alig vártam, hogy Patrik jöjjön reggelente, vártam, hogy adjon valami extra feladatot a faháza mellett, hogy mehessek vele, ha megy valahová. Csaholtam utána, mint egy kis kutya, pedig nem tudtam, mit érez, vagyis sosem mondta.

Az első, amikor biztos voltam benne, érez valamit, amikor egy egész éjszakára maradtam nála. Arról volt szó, büntetést kapok, pedig semmi rosszat nem csináltam, de Patrik kiadta a parancsot: vigyenek hozzá, és ne zavarják éjszaka. Majd’ kiugrottam a bőrömből, egyértelmű volt, mi lesz…

Ahogy benyitottam, kopogás nélkül, bezárta az ajtót. A meleg víz már várt, újra megfürdet, az ágyat szépen megvetette, bármikor odabújhattunk a melegségébe, szinte hívogatott.

Olvadtam a karjaiba, amint átkarolt, megcsókolt, egyszerű, zöld pólóban volt, kigombolt nadrágban, a surranót pedig kioldotta, hogy bármikor kibújhasson a ruháiból.

- Alig vártam, hogy együtt legyünk! – súgta. Belecsókolt a fülembe, az egész arcomba, a nyelvével teljesen megtisztított, pedig akkor is koszos voltam. – Irány mosakodni!

Négykézláb estem előtte azonnal, kibújtam az elnyűtt pólóból, a nadrág akkora volt rám, magától lecsúszott valahogy ebben a pózban. Alsónadrág nem volt rajtam, de nem csodálkozott, csak simogatott, aztán locsolta rám a vizet. Nem cécózott sokáig, ahogy úgy gondolta, tiszta vagyok, azonnal belém hatolt. Ott a kemény padlón, én térdeltem, ő átkarolta a mellkasom, és tövig mozgott. Édesen lihegett, de nem állt meg egy pillanatra sem. Pár perc alatt teleélvezte a fenekem, és amíg ernyedt bennem, addig kiverte nekem.

Összeestem alatta. Beleestem a saját spermámba, amit a padlóra vert, nem volt bennem erő, elfáradtam, napok óta nem jutott semmi kaja, senki nem adott semmit. Arcom koppant a fapadlón, csontjaim szinte zörögtek, nem bírtam megemelni saját magam. Édes volt Patrikkal, de teljesen kiszívta minden maradék energiámat.

- Rudi, mi van veled? – kérdezte aggódva.

- Semmi… - eleredtek a könnyeim. Meg sem mukkantam, nem remegtem, csak folytak a könnycseppek az arcomon, mintha egy megáradt patak lett volna.

Finoman felemelte az arcom, próbált a szemembe nézni, de folyton elfordultam, nem akartam látni, hiába volt akkor és ott csak az enyém. Mit hihetett rólam? Hogy tele vagyok kajával, csak úgy roskadozik a svédasztal esténként, mikor megyünk vissza a munkából?

Felvett a karjaiba és az ágyra tett. A párnát a hátam mögé tette, hogy valamennyire ülő pózba kerüljek, és elindult az asztal felé. Levett pár konzervet és egy kanalat, és mellém ült. Valami leves volt az egyik dobozban, kanalazott párat a számba, alig bírtam lenyelni, annyira sós volt. A pokolra kívántam, levesestől, konzervestől, azt hittem, meg akar gyilkolni, száradjak ki, mint egy matróz az óceánon.

Fintorogtam, elfordultam, két kanálnál többet nem bírtam lenyelni. Ekkor jött egy másik doboz, benne egy kis hús, aminek semmi íze nem volt, bab, ami kemény volt, ropogott a fogam alatt, ahogy az a kis tészta, vagy nem is tudom, mi volt az… talán kavics…

Bekaptam pár falatot, ha már a saját vacsoráját osztja meg velem, és mikor visszavitte, hozott egy pohár vizet, letette az ágy mellé, és bebújt mellém. Biztonságban éreztem magam, ottlétem óta először, pedig voltam már vele.

Felém fordult, most én voltam a falnak háttal, ő a karjára támaszkodott, és simogatott. A kintről beszűrődő fényben nagyon romantikusan hatott az egész alakja mellettem, rettenetesen belé szerettem. Ő volt nekem akkor a minden, akiben megbíztam, pedig volt, hogy megalázott, de akkor még nem vettem magamra ezeket a dolgokat.

Szorosan hozzá bújtam, éreztem, ahogy pár szál szőr a mellkasáról csiklandozza az arcom, ahogy simogatja gyenge, meztelen testem, átkarolt, hallgattam szuszogását. Éreztem, ahogy ereiben száguld a vér, bőre forró volt, de magunkra húzta a takarót, nehogy fázzak. Talán apaian gondoskodott rólam, vagy csak pillanatnyi szeretőnek voltam jó, nem tudom, de nem is érdekel. Szükségem volt rá, hogy elfeledjem azt a kegyetlen erőszakot, amit ők követtek el, neki nem kis része volt benne, de nem tehetett mást, maximum azt mondja, hogy ”köszönöm, én leszerelek”. Akkor viszont egyből megtudták volna, mi a helyzet.

- Nem merem megkockáztatni, hogy elmenjek. Nekem ez a hivatásom! – magyarázta aznap este. – Hidd el, elmennék, de csak veled, és nagyon messzire. Van egy kis házam Svájcban, de nehezen jutnánk el oda.

- Menjünk el, kérlek! Nem bírom már ezt! – könyörögtem neki. – Veled akarok lenni, megölnek egy nap, ha nem szabadulok innen!

Nem tudtam, hogy az volt a cél; minden odahurcolt embert megölni, köztük engem is. Nem akartam ezt, hogy ő mondja a szemembe, de ő erre esküdött fel: teljesíti a Führer parancsát, legyen az bármi, akár a saját halála, akár az, hogy naponta több tízezer embert kivégeznek egy gázkamrában, vagy sorozatban lövik le őket. Nekem melyiket szánhatták? Vagy Patrik nekem melyiket szánta?

- Mindenképpen meg kell halnom? – sírtam a karjaiban. Az ő szemei is könnyesek lettek, de uralkodott magán.

- Nem tudom, talán igen. Én csak parancsot teljesítek. Most pedig aludj! – finom csókot lehelt a homlokomra és átölelt.

- Nem bírok aludni! Szükségem van rád! Mindenedre, érted? – zokogva megragadtam a karját és rázni kezdtem. – Nem akarok úgy meghalni, hogy te ezt kötelességtudóan végignézed, és nem teszel ellene semmit!

- Mert nem is tehetek semmit! Engem is megölnek, ha megvédelek, akár egy szóval is. Smucigok a katonák, bármelyik táborparancsnoknak szólnak, nekem is az lesz a sorsom, mint bármelyik itt sínylődőnek! Hidd el, hogy szeretlek, de nem viszem vásárra a bőröm…

Lelöktem az ágyról, a fal felé fordultam, és hagytam, hogy rázzon a testem, hogy zokogjak, hogy üssem a kemény fát, amibe belesajgott mindenem. Ha ott halok meg, az sem érdekelt volna, csak nem érjen hozzám.

- Rudi, ne legyél gyerekes! Tudod, hogy ki tudlak innen juttatni!

- Hogy te mekkora egy szemét vagy! – próbáltam ordítani vele, de a hangom is elment. – Egy szennyes zsaroló, aki csak meg akart kapni!

Dacosan néztem a szemeibe, pedig alig láttam a könnyeimtől, állt az ágy mellett, egy szűz pólóban, azon is pár folt.

- Dehogy is! Mást is megkaphattam volna, nem csak téged, bárkit. – higgadt volt, szinte súgta. – Nekem te kellettél! És kellesz is!

- Akkor miért mondasz ilyeneket? Meg akarsz zsarolni, hogy odaadjam magam neked, aztán lelő egy katona, mint bárki mást!

Lemásztam az ágyról, felkaptam magamra a ruháimat, mezítláb indultam az ajtó felé. Megvetettem, pedig szükségem volt rá a túléléshez. Túl akartam élni ezt a poklot, hogy elmondhassam az utódaimnak, én ezeken is átmentem. De ő volt az egyetlen reménysugaram.

Megfogta a karomat, visszahúzott, és nem tudtam neki ellenállni. Ajkai a számra tapadtak, nyelve finoman simogatott, újra kibújtatott a ruháimból, és gyengéden lefektetett, pedig megérdemeltem volna, hogy megüssön. Ha nem szadizmusból, tanító célzattal, de vártam.

- Nem akarlak elveszíteni! Rajtad kívül nincs itt nekem senki és nem akarom, hogy most elmenj. Maradj velem! Kérlek! Kellesz nekem!

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! – arcát kis tenyereim közé fogtam, és megcsókoltam.

Sírva fogadtam magamba, nem akartam ezek után elengedni soha többé, pedig tudtam, el kell egyszer. De az nem most van!

Együtt mozogtunk, éhesen szívtam magamba mindet illatot, ami belőle áradt; az izzadtság, a sperma, a szenvedély illatát, még akkor is elérhetetlennek tűnt, mikor ott feküdt rajtam, bennem mozgott.

Féltem, hogy valaki rajtakap, féltettem, hogy nem lehetünk együtt, de bíztam benne, mint emberben, mint a szerelmemben, mint egy hatalomban, aki rólam dönt, az életemről. Nem tudtam, mi forgott a fejében, de abban biztos voltam, hogy gondolkodott valamin, mert sokat forgolódott, de végül ott kötött ki, hogy az ölébe húzott, és átkarolva aludtunk.

*

Három napot kellett várnom, mire újra négyszemközt beszélhettem vele, vagyis, voltunk páran. Egy új autó jött a tábor azon területére, két férfi és egy marék boríték. Magas, nyurga férfiak, cseppet sem barátságos arccal, öregek is, de tartásuk még katonás, mint akik karót nyeltek. Patrikot keresték, azonnal a házikóhoz mentek, ahová hosszú percekre tűntek el.

Szólítottak minket, sorba kellett állnunk a házikó előtt, hogy névsort olvassanak, és közöljék, amit kell: átszállítanak egy negyven kilométerrel arrébb lévő táborba, ahol biztos halál vár minket. Elfehéredtünk, mint a hullák, volt, akinek semmi nem látszott az arcán, mások belenyugvóan nézték az előttük ingázó Patrikot. Megijedtem, tudtam, hogy elveszítem, hogy nem mondhatok neki semmit, mert bárki meghallhat, ott azonnal lelőnek mindkettőnket.

Azt hittem, párszor rám csillant a szeme, biztatásképpen, de csak félelem volt az ő részéről is: akkor még nem tudta, mire vállalkozik. Ismerem, hogy bátor férfi, megfontolt, eszesen átgondol mindent, nem ugrik fejjel a falnak… vagyis azt hittem, nem.

Aznap indultunk, egy árva alsónadrág nélkül, csak azt vihettük, ami rajtunk volt, úgysem használjuk őket sokáig, mondták gúnyos vigyorral. Abszolút nem titkolták, hogy azért visznek oda, hogy megölhessenek, de én reménykedtem, hogy nem így lesz. Nem imádkoztam, egyszer nem néztem az égre, csak magamban kértem Patrikot, egyedül benne bíztam, hogy szabadítson ki valahogy.

Betuszkoltak mindenkit a teherautó rakterébe, halomra voltak az emberek, de senkit nem érdekelt, úgyis meghalunk. A két nyurga alak utánunk jött egy másik autóban, Patrik és egy másik tiszt, Claus, aki elkísért minket. Claus nagyon jó barátja Patriknak, sokat láttam őket együtt, de reméltem, hogy semmi olyan nincs köztük, mint köztem és Patrik közt. Claust néha a szemeimmel meg tudtam volna gyilkolni, de ő csak megvetően nézett rám, mint egy véres rongyra.

Zötyögtünk az úton, rázott mindenkit, beszélgetni nem is mertünk. Egy alkalommal azonban meg kellett állnunk, Patrik vezetett.

- Van valami baj ezzel az autóval! – kiáltotta férfias hangján, majd ahogy kiszállt, hogy megnézze, Claus egy géppisztollyal megállt az autó hátuljánál, nehogy valaki elszökjön. Patrik babrált egy keveset, megkocogtatott egy-két alkatrészt az autó aljában, majd káromkodott egy sort.

Két lövés dördült el, nagyon hangosak voltak, mindenki összerezzent, megijedtünk.

- Patrik, mi az istent csinálsz? – Claus ordított, de nem ment el, ugyanott állt, csak elfordult. Senki nem mert megmukkanni, nekem azonnal az jutott eszembe, hogy öngyilkos lett… de nem tenné meg, nem ilyen gyáva. Vagy lelőtt valakit? A két tiszt, a mögöttünk lévő autóban… Mire készül?

- Claus, állj félre! – Patrik hangja megnyugtatott, pláne, amikor megpillantottam.

- Ne csinálj ostobaságot! Ülj vissza, és menjünk innen! – Claus megpróbált beszélni barátjával. De Patrik hajthatatlan volt.

- Állj félre! Vagy lelőlek! Te is csak ellenem vagy! Nem értesz ebből semmit! – Pat már majdnem hisztérikázott, de Claus nyugodt volt.

- De, értelek, de ez nem elég ahhoz, hogy eldobj mindent, amit eddig elértél! Nem ér annyit! Hidd már el! Csak jót akarok!

- Nem, te is csak a halálát akarod, mint mindenki más! Egy ártatlan ember, neked több a bűnöd, mint neki! Hány embert lelőttél, akik még csak egy rossz szót sem szóltak. – Patrik a levegőbe lőtt egyet.

Összerezzentem, mert tudtam, hogy ezt a lövést Clausnak szánta, és hogy ez a beszélgetés rólam szólt. Rettegtem, hogy a következő golyó Claus pisztolyából bennem landol, és elkezdtem imádkozni magamban.

- Ne csináld, Patrik! Többet ér a hivatásod, mint ez a kis senki! – Claus kezdett idegesebb lenni.

- Nem, ő többet ér ennél a pokolnál! Rudi! – szólt nekem.

Alig mertem megmozdulni, mert mindenki engem nézett a rakodótérben. Valaki meglökött hátulról, keresztülestem pár férfin, és ahogy közeledtem a magasított oldalhoz, Claus rám tartotta a géppisztolyát.

Nem mertem megmozdulni, mert farkasszemet néztem egy olyan fegyverrel, ami bármikor megölhetett, mindössze fél méterre volt a homlokomtól.

- Az isten szerelmére, Claus, hagyj már elmenni, utána a híremet sem hallod! – Patrik Claus felé tartotta fegyverét.

- Éppen ez a bajom! Nem akarom, hogy elmenj! – a férfi szemében keserűség látszott, sosem láttam még ilyen összetörtnek, ennyire szomorúnak. - Mi lenne Patrik, ha egyszer észrevennéd, hogy nem vagy egyedül! Hogy mást is bánt ez a pokol, és az is, amit az emberekkel művelünk! Nekem is volt köztük szeretőm, és eddig mindet megölték! Hidd el, szerettem sokukat, de nem dobtam el az életem és a hivatásom!

Nem tudtam, mit tegyek; Claus lóbálta a pisztolyt, az emberek mellettem szuszogtak, nyögtek, súgták, hogy ugorjak Clausra. Végül megragadtam a pisztoly csövét, és lerántottam a föld felé, ugrottam. Mire eldördült, addigra már elengedtem a csövet és azonnal Patrikra néztem. Ő állt, mintha semmi baja nem lenne, ellenben Claus felordított. Surranóján volt egy lyuk, kicsi vér szivárgott rajta, pedig lábfejen lőni magát nem jó dolog.

Patrik nyakába ugrottam, nem akartam elengedni soha többé, pláne ezek után. Ő is megölelt, szorosan fogott, a pisztoly is kiesett a kezéből. Lopva a mögöttünk lévő jip-re néztem, ahol a két ember holtan dőlt a műszerfalra. De Claus csak ordított valamit... Kit érdekel már, mi lesz vele, vagy a többiekkel... ENGEM!
- Nem hagyhatjuk itt őket! - súgtam Pat fülébe, mikor már így is elég forró volt a talpunk alatt a talaj. Claus ilyeneket mond, engem meglepett vele, de annyira nem, hogy veszni hagyjam ezt a menekülőutat.
- Mit akarsz, mit tegyek? - Patrik elengedett, ám aggódva nézett a másik tisztre.
- Claus! Gyere velem Svájcba! - kiáltotta. - Ott nem eshet semmi bajunk!
- Menj a pokolba! Egy senki vagy, és téged istenített mindenki! - hangja már eléggé hisztériás volt. - Te, meg az a kis dög! Mi van benne, hogy ennyire elvette az eszed? Mi hiányzott belőlem, hogy engem észre sem vettél?
Patrik odasétált barátjához, lassan megfogta a még mindig lefelé engedett puskacsövet, hogy az ne tarthassa rá, és átkarolta a hóna alatt. De Claus nem akarta ezt... a puskatussal vágta orrba szerelmem, aki felnyögött. Rémületemben az arcom elé kaptam a kezem.
- Te aljas szemét! Mennyivel kisebb bajunk lett volna, ha nem ezt a kis dögöt választod, hanem engem! Gyűlöllek, Patrik! - sikította a tiszt, majd az ütéstől földre zuhant Patrikra esett. Ajkaik egymásra tapadtak, legalábbis Claus-é Patrik-éra, egyenruhában fetrengtek a porban, és a könnyeim végigfutottak az arcomon.
Hátat fordítottam és elindultam, amerre a lábaim vittek. Elvették a táborban mindenem, két dögcédula lógott a nyakamban, a ruháim szakadtak, koszos vagyok, éhes, és gyenge. És most Patrikot is elvették tőlem. Nem hagytam, fiatal vagyok, védelemre szorulok, de megvan bennem valami, ha Patrik ennyit megtett értem. Lelőtt két magas rangú tisztet, aztán a saját barátját, hagyta, hogy az emberek szabadon elmenjenek az autóról, és hagyott Claus csábításának. Én nem érdekeltem akkor, vagy nem mutatta, mert később jött utánam...
*
Mire meghallottam a jip hangját, pár órája gyalogoltam... majd felbuktam a saját lábamban. Üres kézzel battyogtam a kietlen tájon, de Partik hangjára egyszerre kaptam fel a fejem, és jelent meg a torkomban az a bizonyos gombóc. De volt bennem büszkeség, hogy nem álltam meg, szaladjon csak utánam!
- Rudi! - mondta, mikor megfogta a kezem, már mögöttem volt, és egy gyenge mozdulattal magához húzott. - Rudi, kérlek, ne menj el!
Ránéztem, és véres volt az arca, nyilván az ütéstől.
- Mi értelme maradni, ha ott van neked a barátod? - siránkoztam. Igen, bántott, hogy mással láttam csókolózni, fekve valakivel, nagyon féltékeny voltam.
- Nem akarok vele lenni, ahogy veled! Nézd! - kezem kőkemény ágyékára tette, éreztem, hogy újra felizzik a teste, nem csak ott... mindenhol vibrált a levegő köztünk. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem rá, és kinyílt a szám. Patrik felemelt, lábaimat a derekára fontam, majd hevesen csókolni kezdett. A fenekem fogta, végül az autó motorháztetőjére tett le, faltuk egymást, mint akik évek óta nem látták egymást, pedig csak pár óra volt...

Évekkel később...

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - sikítottam, miközben testünk a csúcsra ért. Ringatóztunk, mint egy csónakban, de nem érdekelt a meleg, ami a szobában uralkodott, vagy a kilátás a hegyekre, a vastag medvebunda, ahol feküdtünk, az ágy, vagy az asztal, ahol szólt a rádió. Csak mi ketten voltunk, abban az apró kunyhóban, ami csak a miénk volt, a mi szerelmünk töltötte be a szobát, az udvart, az istállót, az illatos szalmát, mindent, ahol csak szerelmeskedhettünk.
Igaz szerelem volt, ami kiállt egy világkatasztrófát, amivel gátakat szakítottunk át, és életeket vettünk el, hogy a miénk megmaradhasson. 

...egy auschwitz-i fogoly

2015. július 21.

Kristóf 3 - Egy szerelmi vallomás

  "Most akkor elmondjam nekik? Hogy Kristóf a szerelmem? Ígyis láttak... a város előtt táncoltunk, csókolóztunk. Kettős érzés ez; rohannék a világba, ordítanám torkom szakadtából, mennyire szeretem Kristófot, Ő csak szaladjon utánam nevetve, fogja meg a kezem, és csináljuk tovább ketten, ahogy szeretnénk!
  De ott van az eszem, ami folyton óvva int; bármit teszek, annak következménye van. Tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell tudniuk, és nem tudom, mi a jó pillanat. Nem bújkálok, ha vele vagyok, őszintén elmondom a titkaimat, ahogy a félelmeimet is. Félek az emberek reakcióitól, vagy Őt utasítják el, vagy engem, de kizárólag a korunk miatt. Neki túl fiatal vagyok, csak kihasználnám, van mit adnia nekem,Ő pedig túl öreg hozzám ahhoz a hosszú, harmonikus párkapcsolathoz, amit mások látnak bennem. Siker, pénz, család, befolyás, ismerettség... persze, fontosak egy jó hírű embernek, de kezdek lemondani arról, hogy alkossak valami maradandót.
  Gondolkodom, hogy mi legyen a továbbtanulással... átköltözni a kisvárosból a nagyba, magam mögött hagyni a mocskos pletykákat, a sok rosszat, amivel beszennyezik a mindennapokat, a jót, ami a levegőben terjeng; fák, bokrok, virágok illata, a parkok szilajsága, a lámpák katonás viselkedése. Félek itthagyni a muskátlis ablakokat, a levendulás kertet, a gazzal benőtt konyhakertet, a két ugató kutyust, a diófákat. A nyugalmat, magányt, szabadságot.
  Kristóffal más lenne. Lenne egy szürke cicánk, aki az ágy végében alszik, míg mi összebújva alszunk, talán madarak csicseregnének az udvarban a fákon, és bármikor főzne nekem kávét vagy forró csokit, sütne fordított tükórtojást és én húznám fel a tiszta ágyneműjét. Elküldeném, hogy "hagyjál, megsértődtem", de utánam jönne, átkarolna és azt mondaná: ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire bántani fog a dolog, de jó érzés, végre valaki törődik velem, féltékeny és nem az van, hogy csinálsz, amit akarsz. Magához húzna, egy hajszálam nem görbülne, nem beszélne csúnyán, semmit nem csinál úgy, ahogy én. De szeretem a selymes hajával, a borostájával, a cigijével és a sörpocakjával együtt. A kék szemeivel, a puha kezeivel, amin az ujjai hegyét mindig megpuszilom, vagy a mellkasát, nyakát, combjait, mindenét. A pöszeségét, a vicceit, az édes csókját. Gyógyír Ő nekem minden fájdalomra, Ő az, akinek az ölelésétől összeforrnak a múlt sebei, akivel az lehetek, aki, ami vagyok.

Szeretlek... nagyon!

2015. Július 15.

Kristóf 2 - A bál +18 hetero

  Kristóf elvitt egy darabon hazáig, de nem szálltam ki, nem akartam bebújni a szobámba, mikor tudtam, hogy ő is szeretne velem lenni, pláne most, az előadás előtt. Nem stresszeltem, tudok mindent, de beleélni magam más.
  Átmentünk egy parkba, ahol csend volt, nem zavart senki, és élvezhettük a nyári hőséget.

- Szóval, hol is kezdjem... - vacilláltam vele, mintha nem tudná, miről akarok beszélni.

- Kezd magyarul az elején! Úgy talán megértem. - mosolyodott el, és borostája most valamiért ezüstösebben csillogott. Feszengtem a pléden, ahová kiültünk, ezzel a mosollyal megint elindította bennem azt a bizonyos lavinát.

  A virágok illatoztak, a pillangók önfeledt röpködtek körülöttünk, madarak csicseregtek, mi pedig megint egymást faltuk. Szemmel, kézzel, szájjal... de annyira nem akartam, hogy bárki is meglásson...nem mintha bármi esély is lett volna rá, de ez annyira...nem is tudom. Kurvás, nah. Elmenni egy kihalt rétre, ahol madár is csak azért repül el, mert a réten van egy tó... annyira kurvás, de van benne izgalom, hogy a simogató fű lágy ölén szerelmeskedni...

  Elnyúltunk a pléden, egyik kezemben a szöveg, másik a fejem alatt, mire Ő is átfordult a hasáról a hátára, mint egy kis kandúr, aki azt várja, mikor simogatom meg. Kék szemeiben még csillogott az út közbeni kaland, de kezei csak a hasán pihentek, mintha semmi szándéka nem lenne. Fejét az ölembe tette, és bámulta a felhőket. Én mondtam magamban a szöveget, és lassan, de kettesben elmúlt a délután.

  Az utcasarkon letett, hazasétáltam, ám mielőtt lefeküdtünk volna, még pár órát beszélgettünk telefonon. Alig tudtam elaludni. Lerugdostam magamról a takarót, hánykolódtam, fogalmam sincs, miért. Nem vagyok rossz alvó, de ez engem is kiborított.

  Pornóvideókat néztem a telefonomon, amire egyre jobban felizgultam, de csak Kristófra tudtam gondolni, az ujjaira, a farkára, a csókjára. Őrült tempóban köröztem a csiklómon, és eltartott jó pár percig, mire hátrafeszítettem a fejem, és tátott szájjal, némán nyögtem... A szüleim nem hallhatták meg, éjszaka is volt, de felkelteni sem akartam őket. Volt egy időszak, amikor simán néztem a videót tovább, miközben élveztem... Mióta Kristófot ismerem, ez már nem megy. Folyton csak az jut eszembe, ahogy ringatózom az ölében, Ő pedig markolja a fenekem, csókolózunk, de eleinte csak apró csókok, majd egyszer csak felnyögök egy erősebb szorítástól. A szám gyorsabban mozog, ahogy a nyelvem is, Gyorsabban mozgatja a fenekem, de ruha van rajtunk, nekem mégis annyira izgató. A szám lecsúszik a nyakára, kicsit harapdálom, amire felnyög... sosem hallottam még senkit ilyen édesen nyögni, már ettől lenne orgazmusom. Átkaroltam a nyakát, kapaszkodtam, karmolásztam, és Ő is csókolta a nyakam, a vállam. Egyik kezével tartotta a hátam, másik a fenekemen volt, mozgatott, mint egy marionett-bábut. Ebben az édes kínban meg tudtam volna halni. Megállhatott volna az idő, csak annyira, hogy belém csússzon, és soha többé ne engedjük el egymást, ám ez most csak egy emlék, maszturbálás közben. Buborékként pukkan szét, ahogy látom, a nap kel felfelé, az órámnak még öt perc kell, hogy megszólaljon.

  Mindenkit megelőzően mentem a tusolóba, a hideg víz valamelyest segített magamhoz térni a játék után, de a tusfürdő illata újra elálmosított. Nem szabad ezzel fürödnöm, egyébként is árt a bőröm pH-jának.

  A forrónaci és a pillangós, pirosas-rózsaszínes póló kihozta belőlem kurvás vonásaimat, fekete hajam kiengedve, fekete sarum már kopogott is a konyha taposóján, míg főztem a kávét.

- Anyu, te is iszol? - szóltam fel az emeletre, de ahogy tekintetem a konyhapultra csúszott, eszembe jutottak az éjjeli beszélgetés fantáziaképei; Kristóf felfektet a pultra, és hátulról belém hatol...megragadja a csípőmet, és vadul dugni kezd, én pedig csak nyögök, élvezem, ahogy bennem van...

- Nem, nekem capuccino-t csinálj! - anyám nőiesen mély hangja szakít ki ebből az idilli képből, de két cukor a bögréjébe, tejpor, capuccino, rá a forróvíz, de én keksszel szeretem reggelire. Fogmosás és irány az autóba.

  Péntek lévén lomhán tekereg az óra mutatója, a tanárok is unva tartják meg az órákat, alig várják, hogy újra a tanáriban lehessenek, a diákok nélkül, beszólogatások, papírgalacsin-dobálások, kártyázás- és fecsegés mentesen. Egyik könyvet a másik után lapozgatni, még azért erőltetik belénk az anyagot, mikor már semmi kedvünk hozzá, nem csak nekünk, másnak sem.

  A színházterem ajtaja tágra nyitva, díszletek fent, ruhák kikészítve a fogasokon, a drámatanár egyedül ül az első sorban, lábai keresztben, egyik kezével támasztja az állát. Ekkor pillantom meg a plakátot, amin az előadás van;

Az előadás után bállal kedveskedünk vendégeinknek

  Ez aztán a hideg zuhany, mert eddig nekem erről senki sem szólt... lerángatom az ajtóról, és kissé feldúltan viszem a tanár elé.

- Szép napot, Tanár úr, megkérdezhetném, hogy ez mi? - bököm az orra alá a plakátot, ujjammal a "bál" felirat alatt.

- Kellemes napot neked is, Dina, ez egy plakát a ma délutáni előadásról. - egy szemrebbenés nélkül idegesít fel.

- Azt tudom, de maga ez a bál? Mióta van ez benne az iskola keretében? - nincs valami jó helyzetben a suli, és akkor rendeznek bálat?

- Jótékonysági bál. Kell a pénz, mert ki szeretnénk utazni egy testvérvárosunkba, hogy eltölthessünk ott pár napot, persze akik szerepeltek az előadáson. Igazgató úrral így beszéltük meg. Amíg nem jön össze a pénz, addig ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba. - milyen igaz. De engem ez akkor is meglepett.

*

  Maga az előadás gyorsan lezajlott, a maga 2 órájához képest, gördülékenyen, néha kicsit megakadtunk. Igen, a súgónak mindig van dolga, és a romantikát, ármányt, háborút sikeresen előadtuk. Elcsattant egy durvább pofon, aminek nem egészen annyira erősnek kellett volna lennie, a csók is valódi volt, pedig a két szereplő alig ismeri egymást, nem egy pár, a srácnak pedig van barátnője... De ha egyszer a szerep ezt kívánja? Mit lehet tenni?

  Kétségbe voltam esve. A bál miatt; átöltözés, tusolás, ruha, tánc... Nem is tudok táncolni... Anyámék pedig alig várták, hogy hazamehessenek, annak ellenére, hogy színészi tehetségem van, tökéletes volt az alakításom, a botlás ellenére is.

  Kristóf is itt volt. A harmadik, vagy negyedik sorban ült, miatta felejtettem el, hogy mit is kell mondanom. Sosem láttam ennyire kicsípve; öltöny, nyakkendő... nem, nyakkendő nem volt. A legfelső gomb hanyagul nyitva hagyva, és a zakója belső zsebében egy doboz cigi. Nem kellett kitapogatnom, hogy tudjam, ahogy azt sem, hogy azt az aranyláncot, amit az édesanyja nővérétől kapott, megint ott volt a nyakában, a fehér ing alatt. Ugyanolyan borostás, kócos, de mosolyog, tapsol, míg én ott szerencsétlenkedem a fél város előtt.

  A levonulás után mindenkit lesokkolt a tanár, mikor felaggatva hozta a ruhákat, lányoknak hófehér estélyi, megfelelő méretben, fiúknak öltöny, és a felvezető tánc a miénk volt. A színpadon kellett kezdenünk, igaz, magnóról ment a zene, és a párom sem volt egy ügyes, de két béna összehozta. Anyámék nem tudom, hová tűntek, engem kezdett szorítani a ruha, mire Kristófot pillantottam meg a párom válla fölött.

- Felkérhetem egy táncra? - szólt oda udvariasan Bencének, aki egy szó nélkül szerelmem kezébe adott. Jobb kezem az Ő baljában, az Ő jobb keze a derekamon... karja teljesen átérte, amint magához húzott, lépései könnyedek, mégis határozottak voltak. Lassúztunk egy darabig, miközben meg sem szólalt, hallgatta, érezte, ahogy a légzésem folyamatosan gyorsul, szemeimet le sem veszem róla, és karjaiba olvadok.

- Miért nem mondtad, hogy bál is lesz? - kérdezte, mihelyst megállt a zene.

- Én sem tudtam, ma délután, az előadás előtt olvastam.

- Meseszép vagy! - dorombolta, majd szemei előtt egyszer megperdített, hogy a szoknyám kissé hullámzott a lábaim körül, majd a sarum sarka megakadt két deszka között, és drámaian Kristóf karjaiba estem. Nevetséges... de tényleg, mint a mesében, átkarolva tartott és megcsókolt, ott a fél város előtt, anyámék pedig a jó ég tudja, hol lehettek.
  Újabb lassú szám vette kezdetét, amire Kristóffal megint táncoltunk, illetve csak ringatóztunk. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg megtörténik velem, a szerelmemmel, velünk.
  Fényképeztek közben. A vaku fénye zavart meg a szerelmes pillanatokban, és mivel egyikünk sem akarta, hogy pletykák szálljanak rólunk, pláne, hogy anyámék patáliát csapjanak, kimentünk az udvarra. Kéz a kézben sétáltunk, majd megálltunk az aranyhalas szökőkút mellett. Szivárvány színű égők voltak a vízben, legalul, és látszottak a halak, ahogy békésen úszkálnak.
"Nah, még az hiányzik, hogy itt kérje meg a kezem..."  - gondoltam, bár tudtam, hogy erre minimális az esély. Tudom, hogy nem hülye egy pasas, de szeret. Senkinek nem akar rosszat, csak szeretetre vágyik.
  Ahogy előtte álltam, átkarolt, és kezeit a pocakomra tette, ahol a ruha gyöngyei még díszelegtek.
- Szeretlek! - súgta a fülembe, majd egy csókot lehelt a nyakamra.
  Behunytam a szemem, azt kívánva, bárcsak sosem érne véget ez a pillanat. Hosszú percekig álltunk ott kettesben, volt, hogy csatlakozott hozzánk néhány pár, ők is csókolózva, nem csak az én korosztályomból, hanem idősebbek is, szülők, tanárok, meleg párok, de egy közös volt bennük; Szerették egymást, úgy, ahogy csak tudják.
  Ekkor pillantottam meg anyámékat a szökőkút túloldalán, ahogy ugyanebben a hátulról átkarolós pózban sugdolóznak, és minket néznek...

2015. július 1.