Kőkemény katona... mellett 2 +18 gay

Be volt rezelve. Tudta, hogy a táborban nemcsak zsidókat és cigányokat végeztek ki halomra, hanem melegeket is. Nekem így is mindegy volt, mert zsidó vagyok, de neki másabb; tejfehér bőrrel, római katolikus vallással, szőke fejjel, mint egy germán isten. Délceg alakja megtörte a tábor kopárságát, néha, ahogy a lenyugvó napban közeledett, sapkáját levette, egyik kezével megsimította rövidre nyírt haját… erotikus. Oda voltam érte, meg vissza.

Azon a napon, mikor először megkapott, nem akartam elengedni, fogott, szorított, és akart. Ahogy én is őt. Hiába volt tiltott szerelem, akartuk egymást. Tiltott szerelem? Miről beszélek egyáltalán? Én voltam szerelmes, de nagyon, nem érdekelt, hogy mások mit mondanak, hogy azok, akik a szobában vártak a szalmaágyon, úgy néztek rám, mint egy németre. Alig vártam, hogy Patrik jöjjön reggelente, vártam, hogy adjon valami extra feladatot a faháza mellett, hogy mehessek vele, ha megy valahová. Csaholtam utána, mint egy kis kutya, pedig nem tudtam, mit érez, vagyis sosem mondta.

Az első, amikor biztos voltam benne, érez valamit, amikor egy egész éjszakára maradtam nála. Arról volt szó, büntetést kapok, pedig semmi rosszat nem csináltam, de Patrik kiadta a parancsot: vigyenek hozzá, és ne zavarják éjszaka. Majd’ kiugrottam a bőrömből, egyértelmű volt, mi lesz…

Ahogy benyitottam, kopogás nélkül, bezárta az ajtót. A meleg víz már várt, újra megfürdet, az ágyat szépen megvetette, bármikor odabújhattunk a melegségébe, szinte hívogatott.

Olvadtam a karjaiba, amint átkarolt, megcsókolt, egyszerű, zöld pólóban volt, kigombolt nadrágban, a surranót pedig kioldotta, hogy bármikor kibújhasson a ruháiból.

- Alig vártam, hogy együtt legyünk! – súgta. Belecsókolt a fülembe, az egész arcomba, a nyelvével teljesen megtisztított, pedig akkor is koszos voltam. – Irány mosakodni!

Négykézláb estem előtte azonnal, kibújtam az elnyűtt pólóból, a nadrág akkora volt rám, magától lecsúszott valahogy ebben a pózban. Alsónadrág nem volt rajtam, de nem csodálkozott, csak simogatott, aztán locsolta rám a vizet. Nem cécózott sokáig, ahogy úgy gondolta, tiszta vagyok, azonnal belém hatolt. Ott a kemény padlón, én térdeltem, ő átkarolta a mellkasom, és tövig mozgott. Édesen lihegett, de nem állt meg egy pillanatra sem. Pár perc alatt teleélvezte a fenekem, és amíg ernyedt bennem, addig kiverte nekem.

Összeestem alatta. Beleestem a saját spermámba, amit a padlóra vert, nem volt bennem erő, elfáradtam, napok óta nem jutott semmi kaja, senki nem adott semmit. Arcom koppant a fapadlón, csontjaim szinte zörögtek, nem bírtam megemelni saját magam. Édes volt Patrikkal, de teljesen kiszívta minden maradék energiámat.

- Rudi, mi van veled? – kérdezte aggódva.

- Semmi… - eleredtek a könnyeim. Meg sem mukkantam, nem remegtem, csak folytak a könnycseppek az arcomon, mintha egy megáradt patak lett volna.

Finoman felemelte az arcom, próbált a szemembe nézni, de folyton elfordultam, nem akartam látni, hiába volt akkor és ott csak az enyém. Mit hihetett rólam? Hogy tele vagyok kajával, csak úgy roskadozik a svédasztal esténként, mikor megyünk vissza a munkából?

Felvett a karjaiba és az ágyra tett. A párnát a hátam mögé tette, hogy valamennyire ülő pózba kerüljek, és elindult az asztal felé. Levett pár konzervet és egy kanalat, és mellém ült. Valami leves volt az egyik dobozban, kanalazott párat a számba, alig bírtam lenyelni, annyira sós volt. A pokolra kívántam, levesestől, konzervestől, azt hittem, meg akar gyilkolni, száradjak ki, mint egy matróz az óceánon.

Fintorogtam, elfordultam, két kanálnál többet nem bírtam lenyelni. Ekkor jött egy másik doboz, benne egy kis hús, aminek semmi íze nem volt, bab, ami kemény volt, ropogott a fogam alatt, ahogy az a kis tészta, vagy nem is tudom, mi volt az… talán kavics…

Bekaptam pár falatot, ha már a saját vacsoráját osztja meg velem, és mikor visszavitte, hozott egy pohár vizet, letette az ágy mellé, és bebújt mellém. Biztonságban éreztem magam, ottlétem óta először, pedig voltam már vele.

Felém fordult, most én voltam a falnak háttal, ő a karjára támaszkodott, és simogatott. A kintről beszűrődő fényben nagyon romantikusan hatott az egész alakja mellettem, rettenetesen belé szerettem. Ő volt nekem akkor a minden, akiben megbíztam, pedig volt, hogy megalázott, de akkor még nem vettem magamra ezeket a dolgokat.

Szorosan hozzá bújtam, éreztem, ahogy pár szál szőr a mellkasáról csiklandozza az arcom, ahogy simogatja gyenge, meztelen testem, átkarolt, hallgattam szuszogását. Éreztem, ahogy ereiben száguld a vér, bőre forró volt, de magunkra húzta a takarót, nehogy fázzak. Talán apaian gondoskodott rólam, vagy csak pillanatnyi szeretőnek voltam jó, nem tudom, de nem is érdekel. Szükségem volt rá, hogy elfeledjem azt a kegyetlen erőszakot, amit ők követtek el, neki nem kis része volt benne, de nem tehetett mást, maximum azt mondja, hogy ”köszönöm, én leszerelek”. Akkor viszont egyből megtudták volna, mi a helyzet.

- Nem merem megkockáztatni, hogy elmenjek. Nekem ez a hivatásom! – magyarázta aznap este. – Hidd el, elmennék, de csak veled, és nagyon messzire. Van egy kis házam Svájcban, de nehezen jutnánk el oda.

- Menjünk el, kérlek! Nem bírom már ezt! – könyörögtem neki. – Veled akarok lenni, megölnek egy nap, ha nem szabadulok innen!

Nem tudtam, hogy az volt a cél; minden odahurcolt embert megölni, köztük engem is. Nem akartam ezt, hogy ő mondja a szemembe, de ő erre esküdött fel: teljesíti a Führer parancsát, legyen az bármi, akár a saját halála, akár az, hogy naponta több tízezer embert kivégeznek egy gázkamrában, vagy sorozatban lövik le őket. Nekem melyiket szánhatták? Vagy Patrik nekem melyiket szánta?

- Mindenképpen meg kell halnom? – sírtam a karjaiban. Az ő szemei is könnyesek lettek, de uralkodott magán.

- Nem tudom, talán igen. Én csak parancsot teljesítek. Most pedig aludj! – finom csókot lehelt a homlokomra és átölelt.

- Nem bírok aludni! Szükségem van rád! Mindenedre, érted? – zokogva megragadtam a karját és rázni kezdtem. – Nem akarok úgy meghalni, hogy te ezt kötelességtudóan végignézed, és nem teszel ellene semmit!

- Mert nem is tehetek semmit! Engem is megölnek, ha megvédelek, akár egy szóval is. Smucigok a katonák, bármelyik táborparancsnoknak szólnak, nekem is az lesz a sorsom, mint bármelyik itt sínylődőnek! Hidd el, hogy szeretlek, de nem viszem vásárra a bőröm…

Lelöktem az ágyról, a fal felé fordultam, és hagytam, hogy rázzon a testem, hogy zokogjak, hogy üssem a kemény fát, amibe belesajgott mindenem. Ha ott halok meg, az sem érdekelt volna, csak nem érjen hozzám.

- Rudi, ne legyél gyerekes! Tudod, hogy ki tudlak innen juttatni!

- Hogy te mekkora egy szemét vagy! – próbáltam ordítani vele, de a hangom is elment. – Egy szennyes zsaroló, aki csak meg akart kapni!

Dacosan néztem a szemeibe, pedig alig láttam a könnyeimtől, állt az ágy mellett, egy szűz pólóban, azon is pár folt.

- Dehogy is! Mást is megkaphattam volna, nem csak téged, bárkit. – higgadt volt, szinte súgta. – Nekem te kellettél! És kellesz is!

- Akkor miért mondasz ilyeneket? Meg akarsz zsarolni, hogy odaadjam magam neked, aztán lelő egy katona, mint bárki mást!

Lemásztam az ágyról, felkaptam magamra a ruháimat, mezítláb indultam az ajtó felé. Megvetettem, pedig szükségem volt rá a túléléshez. Túl akartam élni ezt a poklot, hogy elmondhassam az utódaimnak, én ezeken is átmentem. De ő volt az egyetlen reménysugaram.

Megfogta a karomat, visszahúzott, és nem tudtam neki ellenállni. Ajkai a számra tapadtak, nyelve finoman simogatott, újra kibújtatott a ruháimból, és gyengéden lefektetett, pedig megérdemeltem volna, hogy megüssön. Ha nem szadizmusból, tanító célzattal, de vártam.

- Nem akarlak elveszíteni! Rajtad kívül nincs itt nekem senki és nem akarom, hogy most elmenj. Maradj velem! Kérlek! Kellesz nekem!

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! – arcát kis tenyereim közé fogtam, és megcsókoltam.

Sírva fogadtam magamba, nem akartam ezek után elengedni soha többé, pedig tudtam, el kell egyszer. De az nem most van!

Együtt mozogtunk, éhesen szívtam magamba mindet illatot, ami belőle áradt; az izzadtság, a sperma, a szenvedély illatát, még akkor is elérhetetlennek tűnt, mikor ott feküdt rajtam, bennem mozgott.

Féltem, hogy valaki rajtakap, féltettem, hogy nem lehetünk együtt, de bíztam benne, mint emberben, mint a szerelmemben, mint egy hatalomban, aki rólam dönt, az életemről. Nem tudtam, mi forgott a fejében, de abban biztos voltam, hogy gondolkodott valamin, mert sokat forgolódott, de végül ott kötött ki, hogy az ölébe húzott, és átkarolva aludtunk.

*

Három napot kellett várnom, mire újra négyszemközt beszélhettem vele, vagyis, voltunk páran. Egy új autó jött a tábor azon területére, két férfi és egy marék boríték. Magas, nyurga férfiak, cseppet sem barátságos arccal, öregek is, de tartásuk még katonás, mint akik karót nyeltek. Patrikot keresték, azonnal a házikóhoz mentek, ahová hosszú percekre tűntek el.

Szólítottak minket, sorba kellett állnunk a házikó előtt, hogy névsort olvassanak, és közöljék, amit kell: átszállítanak egy negyven kilométerrel arrébb lévő táborba, ahol biztos halál vár minket. Elfehéredtünk, mint a hullák, volt, akinek semmi nem látszott az arcán, mások belenyugvóan nézték az előttük ingázó Patrikot. Megijedtem, tudtam, hogy elveszítem, hogy nem mondhatok neki semmit, mert bárki meghallhat, ott azonnal lelőnek mindkettőnket.

Azt hittem, párszor rám csillant a szeme, biztatásképpen, de csak félelem volt az ő részéről is: akkor még nem tudta, mire vállalkozik. Ismerem, hogy bátor férfi, megfontolt, eszesen átgondol mindent, nem ugrik fejjel a falnak… vagyis azt hittem, nem.

Aznap indultunk, egy árva alsónadrág nélkül, csak azt vihettük, ami rajtunk volt, úgysem használjuk őket sokáig, mondták gúnyos vigyorral. Abszolút nem titkolták, hogy azért visznek oda, hogy megölhessenek, de én reménykedtem, hogy nem így lesz. Nem imádkoztam, egyszer nem néztem az égre, csak magamban kértem Patrikot, egyedül benne bíztam, hogy szabadítson ki valahogy.

Betuszkoltak mindenkit a teherautó rakterébe, halomra voltak az emberek, de senkit nem érdekelt, úgyis meghalunk. A két nyurga alak utánunk jött egy másik autóban, Patrik és egy másik tiszt, Claus, aki elkísért minket. Claus nagyon jó barátja Patriknak, sokat láttam őket együtt, de reméltem, hogy semmi olyan nincs köztük, mint köztem és Patrik közt. Claust néha a szemeimmel meg tudtam volna gyilkolni, de ő csak megvetően nézett rám, mint egy véres rongyra.

Zötyögtünk az úton, rázott mindenkit, beszélgetni nem is mertünk. Egy alkalommal azonban meg kellett állnunk, Patrik vezetett.

- Van valami baj ezzel az autóval! – kiáltotta férfias hangján, majd ahogy kiszállt, hogy megnézze, Claus egy géppisztollyal megállt az autó hátuljánál, nehogy valaki elszökjön. Patrik babrált egy keveset, megkocogtatott egy-két alkatrészt az autó aljában, majd káromkodott egy sort.

Két lövés dördült el, nagyon hangosak voltak, mindenki összerezzent, megijedtünk.

- Patrik, mi az istent csinálsz? – Claus ordított, de nem ment el, ugyanott állt, csak elfordult. Senki nem mert megmukkanni, nekem azonnal az jutott eszembe, hogy öngyilkos lett… de nem tenné meg, nem ilyen gyáva. Vagy lelőtt valakit? A két tiszt, a mögöttünk lévő autóban… Mire készül?

- Claus, állj félre! – Patrik hangja megnyugtatott, pláne, amikor megpillantottam.

- Ne csinálj ostobaságot! Ülj vissza, és menjünk innen! – Claus megpróbált beszélni barátjával. De Patrik hajthatatlan volt.

- Állj félre! Vagy lelőlek! Te is csak ellenem vagy! Nem értesz ebből semmit! – Pat már majdnem hisztérikázott, de Claus nyugodt volt.

- De, értelek, de ez nem elég ahhoz, hogy eldobj mindent, amit eddig elértél! Nem ér annyit! Hidd már el! Csak jót akarok!

- Nem, te is csak a halálát akarod, mint mindenki más! Egy ártatlan ember, neked több a bűnöd, mint neki! Hány embert lelőttél, akik még csak egy rossz szót sem szóltak. – Patrik a levegőbe lőtt egyet.

Összerezzentem, mert tudtam, hogy ezt a lövést Clausnak szánta, és hogy ez a beszélgetés rólam szólt. Rettegtem, hogy a következő golyó Claus pisztolyából bennem landol, és elkezdtem imádkozni magamban.

- Ne csináld, Patrik! Többet ér a hivatásod, mint ez a kis senki! – Claus kezdett idegesebb lenni.

- Nem, ő többet ér ennél a pokolnál! Rudi! – szólt nekem.

Alig mertem megmozdulni, mert mindenki engem nézett a rakodótérben. Valaki meglökött hátulról, keresztülestem pár férfin, és ahogy közeledtem a magasított oldalhoz, Claus rám tartotta a géppisztolyát.

Nem mertem megmozdulni, mert farkasszemet néztem egy olyan fegyverrel, ami bármikor megölhetett, mindössze fél méterre volt a homlokomtól.

- Az isten szerelmére, Claus, hagyj már elmenni, utána a híremet sem hallod! – Patrik Claus felé tartotta fegyverét.

- Éppen ez a bajom! Nem akarom, hogy elmenj! – a férfi szemében keserűség látszott, sosem láttam még ilyen összetörtnek, ennyire szomorúnak. - Mi lenne Patrik, ha egyszer észrevennéd, hogy nem vagy egyedül! Hogy mást is bánt ez a pokol, és az is, amit az emberekkel művelünk! Nekem is volt köztük szeretőm, és eddig mindet megölték! Hidd el, szerettem sokukat, de nem dobtam el az életem és a hivatásom!

Nem tudtam, mit tegyek; Claus lóbálta a pisztolyt, az emberek mellettem szuszogtak, nyögtek, súgták, hogy ugorjak Clausra. Végül megragadtam a pisztoly csövét, és lerántottam a föld felé, ugrottam. Mire eldördült, addigra már elengedtem a csövet és azonnal Patrikra néztem. Ő állt, mintha semmi baja nem lenne, ellenben Claus felordított. Surranóján volt egy lyuk, kicsi vér szivárgott rajta, pedig lábfejen lőni magát nem jó dolog.

Patrik nyakába ugrottam, nem akartam elengedni soha többé, pláne ezek után. Ő is megölelt, szorosan fogott, a pisztoly is kiesett a kezéből. Lopva a mögöttünk lévő jip-re néztem, ahol a két ember holtan dőlt a műszerfalra. De Claus csak ordított valamit... Kit érdekel már, mi lesz vele, vagy a többiekkel... ENGEM!
- Nem hagyhatjuk itt őket! - súgtam Pat fülébe, mikor már így is elég forró volt a talpunk alatt a talaj. Claus ilyeneket mond, engem meglepett vele, de annyira nem, hogy veszni hagyjam ezt a menekülőutat.
- Mit akarsz, mit tegyek? - Patrik elengedett, ám aggódva nézett a másik tisztre.
- Claus! Gyere velem Svájcba! - kiáltotta. - Ott nem eshet semmi bajunk!
- Menj a pokolba! Egy senki vagy, és téged istenített mindenki! - hangja már eléggé hisztériás volt. - Te, meg az a kis dög! Mi van benne, hogy ennyire elvette az eszed? Mi hiányzott belőlem, hogy engem észre sem vettél?
Patrik odasétált barátjához, lassan megfogta a még mindig lefelé engedett puskacsövet, hogy az ne tarthassa rá, és átkarolta a hóna alatt. De Claus nem akarta ezt... a puskatussal vágta orrba szerelmem, aki felnyögött. Rémületemben az arcom elé kaptam a kezem.
- Te aljas szemét! Mennyivel kisebb bajunk lett volna, ha nem ezt a kis dögöt választod, hanem engem! Gyűlöllek, Patrik! - sikította a tiszt, majd az ütéstől földre zuhant Patrikra esett. Ajkaik egymásra tapadtak, legalábbis Claus-é Patrik-éra, egyenruhában fetrengtek a porban, és a könnyeim végigfutottak az arcomon.
Hátat fordítottam és elindultam, amerre a lábaim vittek. Elvették a táborban mindenem, két dögcédula lógott a nyakamban, a ruháim szakadtak, koszos vagyok, éhes, és gyenge. És most Patrikot is elvették tőlem. Nem hagytam, fiatal vagyok, védelemre szorulok, de megvan bennem valami, ha Patrik ennyit megtett értem. Lelőtt két magas rangú tisztet, aztán a saját barátját, hagyta, hogy az emberek szabadon elmenjenek az autóról, és hagyott Claus csábításának. Én nem érdekeltem akkor, vagy nem mutatta, mert később jött utánam...
*
Mire meghallottam a jip hangját, pár órája gyalogoltam... majd felbuktam a saját lábamban. Üres kézzel battyogtam a kietlen tájon, de Partik hangjára egyszerre kaptam fel a fejem, és jelent meg a torkomban az a bizonyos gombóc. De volt bennem büszkeség, hogy nem álltam meg, szaladjon csak utánam!
- Rudi! - mondta, mikor megfogta a kezem, már mögöttem volt, és egy gyenge mozdulattal magához húzott. - Rudi, kérlek, ne menj el!
Ránéztem, és véres volt az arca, nyilván az ütéstől.
- Mi értelme maradni, ha ott van neked a barátod? - siránkoztam. Igen, bántott, hogy mással láttam csókolózni, fekve valakivel, nagyon féltékeny voltam.
- Nem akarok vele lenni, ahogy veled! Nézd! - kezem kőkemény ágyékára tette, éreztem, hogy újra felizzik a teste, nem csak ott... mindenhol vibrált a levegő köztünk. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem rá, és kinyílt a szám. Patrik felemelt, lábaimat a derekára fontam, majd hevesen csókolni kezdett. A fenekem fogta, végül az autó motorháztetőjére tett le, faltuk egymást, mint akik évek óta nem látták egymást, pedig csak pár óra volt...

Évekkel később...

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - sikítottam, miközben testünk a csúcsra ért. Ringatóztunk, mint egy csónakban, de nem érdekelt a meleg, ami a szobában uralkodott, vagy a kilátás a hegyekre, a vastag medvebunda, ahol feküdtünk, az ágy, vagy az asztal, ahol szólt a rádió. Csak mi ketten voltunk, abban az apró kunyhóban, ami csak a miénk volt, a mi szerelmünk töltötte be a szobát, az udvart, az istállót, az illatos szalmát, mindent, ahol csak szerelmeskedhettünk.
Igaz szerelem volt, ami kiállt egy világkatasztrófát, amivel gátakat szakítottunk át, és életeket vettünk el, hogy a miénk megmaradhasson. 

...egy auschwitz-i fogoly

2015. július 21.