Csodálatom bálványa

  Jó lenne tudatni veled, hogy mit terveznek. Azt hiszem, ha elmondom, bennem is csalódni fogsz, pedig semmi közöm ehhez! Én igazán nem akarom, hogy haragudj rám, épp ellenkezőleg; megelőzni szeretném.
  Ha ők összefognak ellened, tegyék, hiába vagyok a része ennek, én csupán féltelek tőlük. Nem mondhatom a szemedbe, mert akkor vagy nem teszik meg, vagy árulóként kitaszítanak. Hidd el, eszem ágában sem volt mindezt végighallgatni, csupán kényszer volt, a társadalom okozta nyomás.
  Ha tehetném, kimutatnám mit érzek, de pillanatnyilag nem lehet. Ez egy olyan körhinta most, amin nem foghatjuk egymás kezét, különben azonnal baleset lesz, mindkettőnk számára. Halálra ítélnek, pedig nem látják, milyen is vagy igazából, aki a maszkod mögött rejtőzik. Előttem levetted az álarcot, vagyis... naivan hiszek benne.
  Sosem ijedtem meg annyira senkitől, mint tőled, mikor jöttél fel a lépcsőn, előttem álltál teljes életnagyságban, az arcunk szinte egy vonalban volt, én nagyon jó lett volna akkor mellkasodhoz bújni.
  De én félek... megijesztesz... gyereknek hiszel. Mindig hangoztatod, dacolnék vele, nagyon szívesen, de akkor is neked lesz igazad. Mert te azt akarod, és elhiteted velem. Amilyen kis hülye vagyok, el is hiszem...
  Hogy fogadnád, ha beszélgetés közben az ajkaid bámulnám? És azután? Szemérmesen piruljak el, nézzek magam elé, míg elmeséled, miért is nem működhet ez köztünk? Sírnék, de te nem vigasztalnál meg... előttük... Vagy kirohanjak, míg téged emészt a felismerés, miszerint az eddigi szemezgetésem nem volt oktalan?
  Eszemben sincs lerombolni ezt a kártyavárat! Ki szeretném várni a végét, talán lépsz-e te, vagy hagyod az egészet, mint a legutóbbi estén? Láttam, hogy rám sem nézel, csak a nyalósokkal pezsgőztél, megevett a sárga irigység engem! Azt hittem odajössz, ha nem is mondod, milyen csinos vagyok, legalább én legeltethettem volna a szemem rajtad... öltönyben... kék ingben. Nem hiszed el, de az a kedvencem. Olyan színe van, mint a szemednek, kicsit talán sötétebb is, de a zakóval mindenféleképp mesés! Volt, aki önként jött oda, ellestem mellette... és késő estig ott állt az autód... te is megdugtad, mint annyi más? Azért jár hozzád olyan sokat? Érte is aggódsz, keresed őt is a szemeiddel?
  Aranyos volt, mikor megjegyezted, milyen "érdekesen" írok, és milyen finoman beszéltél hozzám.
  Ez a jele valaminek? Nagyon jó lenne! Egy olyan múzsa vagy számomra, aki nagyon kevés ember, példakép, bálvány. Pogány vagyok, bálványimádó, kövezzenek meg, elárultam mindenkit, de nem fogom kimondani, míg teljesen biztos nem leszek mindenben...

A.
2016. Február 23.

Sosevolt pillanatok

  Néha annyira a hatásod alá kerülök, mintha Te lennél maga az egész Világ! Hihetetlenül kiismerhetetlen vagy; hol megalázol mindenki előtt, hol leszarod, mit csinálok, aztán mikor gondolod, hogy senki sem figyel, aggódsz értem.
  Félek tőled és az általad kiépített komplett várfaltól árkostól, sárkányostól, mégis tudni akarom, ki bújkál abban az elefántcsont toronyban, mit érzel valójában, amit ennyire palástolni akarsz! Nem tudod elrejteni egyik mozdulatod sem, ha a tested elárul, vagy csak én adok ennek az egésznek ilyen sok mögöttes tartalmat? Áruld el, én vagyok az első, akit ennyire megbolondítasz? Igaza volt C****e-nek, ti pasik tényleg elveszitek az ember lányának eszét!
  Hiába próbálok, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy titokban megízlelhetem a csókod, érezhetem tested melegét és erős karod szorítását! Vágyom utánad napról napra, mintha te lennél a napsugár, pedig inkább az eső a te elemed, ami életet visz a semmibe.
  Kifestem magam, hogy lásd gyilkos pillantásom, szoknyám ring a csípőmön, pedig semmi szándékom nincs, hogy mutassak neked valamit. Epekedem utánad, de te észre sem veszed, vagy csak nem akarod, mert pontosan tudod, mi a követezménye mind a te, mind az én életemben.
  Félek a szemedbe nézni. Csodálatos, mikor, mielőtt befordulsz egy sarkon, utolsó pillantással engem keresel, és mikor tekintetünk véletlen találkozik, mindketten félve lépünk tovább a jövőbe. Vajon mi lenne ha...
  Ha egyszer megcsókolnál? Édes álomba ringatna egy hosszú nap után, biztonságban, ízeddel magamban, óvó karjaidban.
  Ha megfognád a kezem? Ügyes kis ujjaid játszadoznának a tenyeremben, kicsi köröket leírva, talán egyszer arra is sor kerül!
  Ha ezekrők senki nem tudna? Minden este egy titokkal feküdnél le, takaród alá bújva, bízva benne, hogy az elrejti titkunkat is... ki tudja, talán egy reggel ott leszünk kettesben.
  De nem merülhetek bele ennyire. Elégnek kell lenni belőled egy héten háromszor, néha nem törődve velem, másszor aggódó szavad védőszárnyai alatt búcsúzva tőled, a nyártól, a naptól, a szerelemtől.

Armandnak
2016. Február 18.

Szerelmek éjszakája egy napfényes délelőtt(Armandnak)

  Első verspróbálkozásom, érzésből írtam, nincs rendesen megszerkesztve, de a célja, hogy leírjam, ami bánt.

Olvas és szenvedve szeret, míg világ a világ!
Kedves, lépj felém a holdfényben,
Talán ez az utolsó éjszakánk!
Hagyd már azt és feküdj mellém,
Ha van egy utolsó esély,
Azt add nekem, mintha ez lenne a minden!
Nem érdekel hatalom, pénz, idő,
Csak, hogy a szerelmed örökké tartson.

Görög Istenként tisztelik haragod,
Amit én azonnal megtörtem,
Ujjam köré csavarva téged
Most csak arra vágyom, hogy enyém lehess.

2016. Február 18.

Szavakba öntött csipkeruha

  Szeretnék egy novellát, ami megrázó és velőig hatoló, mint az orgazmus, kipirítja az arcot, mint a vágy a csóktól kezdve és sodor magával, mint Rafet el Roman Direniyorum című dala.
  Számomra nem az a varázslatos, ha hófehér menyasszonyi ruhában táncolhatok egy ismerőssel, akit esetleg felszínesen elkaptam, mert táncolni akartam. Az a varázslat, ha magassarkúban odatipegek mögéd a cseppet sem előnyömre varrt egyenruhámban, elbújok egy oszlop mögött és megrángatom picit a kabátod. Észre sem vettél, igaz? Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Megnyugtat, ahogy a kezed a karjaimban fogom, nem akarod onnan elhúzni, közelebb vagyunk egymáshoz, mint mások, mégsem hiszik, hogy most a karjaidba olvadnék, és forrón csókolnálak. Az arcod lesem, mikor mosolyogsz, miközben összefüggéstelenül fecsegek, látom rajtad a mosolyt, mégsem hiszem, hogy ez te vagy. Ennyire szerelmes lennék Beléd?
  Ez kétségtelen, ám a kockázat mindig fenn áll, még a fekete kabátod legmélyebb zsebére is elkisér, ahová elbújtam volna.
  Várj meg a bejáratnál! - mondtam, mire elllenkező irányba indultam, aggódva, nehogy valaki utadba álljon. Kéz a kézben kopogtunk az autóig, ahol a tűz kattanása zavart meg nyugalmamban. A hideg szél betáncolt a szoknyám alá, mert a hátamra már ráterítetted a pulóvered. Kipirultam, boldog voltam.
  Türelmesen vártál, mire a csipke suhanva utánam beszállt az autódba és csókra nyitottad a szád. Azt az édes málna szádat, amit olyan mohón csókoltam a parkolóban. Tele hassal, cipő nélkül, egekbe szökött pulzussal másztam hátra, ahol az öled lángolva várt. A jeges, éjjeli szél tépte a füvet, köztük egy magas, apró virágú növényt... február elején... még a kipufogó forró csókjai sem védték a virágot, mire a szél a legerősebb volt, elszakadt a földi valóságtól és messzire repült...
  Az öledben fekve simogattál, nem zavart sem a melltartó, sem a páncélként fellépő csipke. Ha sosem fordulsz el tőlem, ha a szíved is hű marad hozzám, ha az a valami a szívedben azt súgja, állj meg, akkor gyere közelebb hozzám ma éjjel, és én várni fogok rád!
  Dugni kell az esőben, hogy megtudd, mennyire hiányzom, lennie kellett egyszer egy feleségednek, hogy most büszként kijelentsd, a majdnem menyasszonyod vagyok. Igen, szeretnék az lenni, hogy mondhassam, ha valami nem tetszik, ott az ajtó, te leakaszd, és elmenj vele. Szeretnék utána sírva, könnyektől szerelmesen összetörve az ágyad mellett magamba roskadni, ahová alig pár perc múlva leülj mellém, és megvigasztalj. Kell az a kis idő, míg megnyugszom, míg újra felfogom, velem vagy, de aztán egy intés és már egy idegen autóban ülök, idegen emberekkel, akik messzire visznek tőled. De te csak azt mondod, ki kell bírnom, mert lesznek olyan idők, mikor boldogságomban a kövek lelkéhez fogok énekelni, édes szerelmem, és én várni fogok rád,  hogy egyszer benyiss, megfogd a kezem és vigyél magaddal abba a Meseországba, ahol senki nem utasít el minket.
  Felér ez egy szerelmi vallomással? Csak leírom, amit érzek, hogy megbizonyosodj róla, még mindig bolondulásig szeretlek! Életem szerelme csak Te vagy, Kristóf!

2016. Február 7.