Szeretnék egy novellát, ami megrázó és velőig hatoló, mint az orgazmus, kipirítja az arcot, mint a vágy a csóktól kezdve és sodor magával, mint Rafet el Roman Direniyorum című dala.
Számomra nem az a varázslatos, ha hófehér menyasszonyi ruhában táncolhatok egy ismerőssel, akit esetleg felszínesen elkaptam, mert táncolni akartam. Az a varázslat, ha magassarkúban odatipegek mögéd a cseppet sem előnyömre varrt egyenruhámban, elbújok egy oszlop mögött és megrángatom picit a kabátod. Észre sem vettél, igaz? Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Megnyugtat, ahogy a kezed a karjaimban fogom, nem akarod onnan elhúzni, közelebb vagyunk egymáshoz, mint mások, mégsem hiszik, hogy most a karjaidba olvadnék, és forrón csókolnálak. Az arcod lesem, mikor mosolyogsz, miközben összefüggéstelenül fecsegek, látom rajtad a mosolyt, mégsem hiszem, hogy ez te vagy. Ennyire szerelmes lennék Beléd?
Ez kétségtelen, ám a kockázat mindig fenn áll, még a fekete kabátod legmélyebb zsebére is elkisér, ahová elbújtam volna.
Várj meg a bejáratnál! - mondtam, mire elllenkező irányba indultam, aggódva, nehogy valaki utadba álljon. Kéz a kézben kopogtunk az autóig, ahol a tűz kattanása zavart meg nyugalmamban. A hideg szél betáncolt a szoknyám alá, mert a hátamra már ráterítetted a pulóvered. Kipirultam, boldog voltam.
Türelmesen vártál, mire a csipke suhanva utánam beszállt az autódba és csókra nyitottad a szád. Azt az édes málna szádat, amit olyan mohón csókoltam a parkolóban. Tele hassal, cipő nélkül, egekbe szökött pulzussal másztam hátra, ahol az öled lángolva várt. A jeges, éjjeli szél tépte a füvet, köztük egy magas, apró virágú növényt... február elején... még a kipufogó forró csókjai sem védték a virágot, mire a szél a legerősebb volt, elszakadt a földi valóságtól és messzire repült...
Az öledben fekve simogattál, nem zavart sem a melltartó, sem a páncélként fellépő csipke. Ha sosem fordulsz el tőlem, ha a szíved is hű marad hozzám, ha az a valami a szívedben azt súgja, állj meg, akkor gyere közelebb hozzám ma éjjel, és én várni fogok rád!
Dugni kell az esőben, hogy megtudd, mennyire hiányzom, lennie kellett egyszer egy feleségednek, hogy most büszként kijelentsd, a majdnem menyasszonyod vagyok. Igen, szeretnék az lenni, hogy mondhassam, ha valami nem tetszik, ott az ajtó, te leakaszd, és elmenj vele. Szeretnék utána sírva, könnyektől szerelmesen összetörve az ágyad mellett magamba roskadni, ahová alig pár perc múlva leülj mellém, és megvigasztalj. Kell az a kis idő, míg megnyugszom, míg újra felfogom, velem vagy, de aztán egy intés és már egy idegen autóban ülök, idegen emberekkel, akik messzire visznek tőled. De te csak azt mondod, ki kell bírnom, mert lesznek olyan idők, mikor boldogságomban a kövek lelkéhez fogok énekelni, édes szerelmem, és én várni fogok rád, hogy egyszer benyiss, megfogd a kezem és vigyél magaddal abba a Meseországba, ahol senki nem utasít el minket.
Felér ez egy szerelmi vallomással? Csak leírom, amit érzek, hogy megbizonyosodj róla, még mindig bolondulásig szeretlek! Életem szerelme csak Te vagy, Kristóf!
2016. Február 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése