picture

picture

2017. június 21., szerda

Költözés!!!!

  Helloka mindenkinek!

  Sikeresen összehaverkodtam egy fantasztikus emberrel, akivel úgy döntöttünk, összebútorozunk. Ez volt idén januárban. Ma viszont másfajta költözést jelentek be!
  Létrejött a weboldalam, hála egy másik csodás embernek, és úgy döntöttem, ideje kicsit merészebb vizekre evezni! Szelektálni fogom az eddig publikált blogbejegyzéseimet, amiket átköltöztetek az új oldalamra, de természetesen a blogom NEM FOG MEGSZŰNNI! Részben mert nekem is nosztalgia lesz, amit imádok, másrészt, mert ugye nem mindent viszek át.
  Nekem ez egyfajta szakítás lesz, de remélem a jövőben is velem tartotok, olvasgatjátok az őrültségeimet, észrevételeimet, tapasztalataimat, amik ha nem is segítenek nektek a mindennapokat könnyebbé tenni, legalább mosolyt csal az arcotokra, mikor unatkozva ültök a gépetek előtt, vagy a metrón, esetleg bosszankodva várjátok a négyeshatost, mikor pótlóbusz jön :D
  Mindenkinek kívánok napsütésben gazdag, gatyarohasztó meleget, és ne féljetek már strandolni! Mindenki csodásan néz ki, nem kell szégyellni azt a pár hurkácskát, amibe a pasik belekapaszkodnak! ;D

U.i.: új oldalam: kennynaploja.hu

2017. június 16., péntek

A legdrágább mostohabátty

SirXD-nek

Van egy könyv, aminek ugyanez a címe: Stepbrother Dearest. Nem könyvajánlót írok, hanem egy szerelmet, ami az én mostohabátyámmal alakult ki.
  Nem tudom, mikor, vagy mivel kezdődött. Beszélgettünk, nevetgéltünk, barátok lettünk. Számára. Nekem inkább szerelem volt, pedig egyszerű srác volt, aki okos, vicces, de legfőképp szerény. Imádtam a halványzöld szemeit, világos bőrét, csapzott, szőkés haját, és, hogy mérföldekkel magasabb volt nálam, ám amíg nem találkoztunk, egy szavamat se hitte el meseszép szemeimről, puha kezeimről, imádnivaló kis pofimról. Aznap tört meg a jég, sőt, darabokra esett, amit a szél fújt el, még a meleg, decemberi, vakító nap.
  Pár napra rá egy olyan ajándékot kaptam tőle karácsonyra, aminél finomabbat, kecsesebbet, törékenyebbet senki nem adott még: a szívét.
  Féltve őriztem hónapokig. Néha nagyon fájt, nehéz volt, kínzott, de eljött az a nap, mikor újra találkoztunk. Mindketten zavarban voltunk, féltünk, de mosolyogtunk a másikra, mert tudtuk; legdrágább kincseink a lehető legjobb helyen vannak. Megőrültem mellette, pedig átölelt, megpuszilt, támogatott mindenben, ahogy csak tudott, én mégis többet akartam. Kislányos zavaromban álltam ellőtte, mint a méhecske, mikor nem mer leszállni a virágra, babráltam a kezeit, fűztem, simogattam, de nem akarta érteni a dolgot. Meg kellett hát tennem, amit ő nem akart, vagy nem mert; megcsókoltam.
  Bárcsak egy érzéki csók lett volna! Bárcsak érezhettem volna, amire évek óta vágytam! Ő a másik felem, biztos vagyok benne, de mindig milliónyi akadály volt előttünk, ám mi ketten mindent legyőztünk! Nem volt akadály sem a csirke, meg a kocsi, amit tolni kellett volna, sem a nyár, amikor egy percünk alig volt a másikra.
  Emlékszel, a diófa alatt nevettél, hogy csengett bele a vidék! És amikor búcsúztál, nem akartál elengedni! Ez nem "szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi", ez évek alatt lett ilyen lerombolhatatlan, akár egy várfal, aminek az árnyékában melletted ülnék!
  Félek; nem vagyok elég jó neked. Rettegek; elejtettem a szíved. Most, amikor zokogva próbálom összeszedni a darabjait, és rimánkodva nézek Rád; segíts, hozzuk helyre, amit elcsesztem, de te vissza se fordulsz, talán majd valaki összesöpri a víztiszta darabokat, amiket a könnyeimmel ragasztottam össze, belesüti egy sütibe, amit szeretsz, vagy csak egyszerűen odateszi eléd, hogy megmutassa, milyen egy elb*szott ez a világ, Te csak ránézel, és elfogadod a jelent.
  Az ablakodban állok. Idekint zuhog az eső, hajamat tépi a hideg szél, és pár háznyira most csapott a villám egy fába. Fázom, egy lenge ruha van rajtam, mert azt reméltem, kifekszünk a rétre, ahol mindig szerettél. De te csak ülsz a szobában némán, nem teszel semmit. Már örjöngve, ököllel verem az ajtód... semmi...
  Ahogy én összetörtem a szived, amire nem vigyáztam, te úgy tépted ki minden egyes alkalommal az enyémet, ahányszor csak nevetni hallottalak, vagy összekaptunk. Mi sosem leszünk egymáséi! A mi szerelmünk igazi, tiszta, mégha néha meg is gyalázzuk magunkat, egymást, vagy csak arra vágyunk, hogy pár lopott csókban végződjön a nap, éjjel, mikor már a szél sem fúj.

2017. május 15., hétfő

Pitypangkoszorú

  Mit jelent neked az a sárga, büdös kis növényke, ami minden parkban ott van? Minden utcán, téren, járdán, útszegélyen. Nekem az otthont; anyu nyírja a füvet, szenved a vezetékkel, te pedig elé szaladsz, a térig érő fűbe veted magad, és letéped a leghosszabb szárú virágot. Aztán mellette megtalálod a még annál is hosszabb szárút, amit odateszel, előtte áthúzod, és mögé fogod a kis kezeddel, de el ne engedd! Még csak pár szálad van, ebből még nem lesz koszorú!
  Kígyózik mögötted a fűben egy sárgászöld, kötélnek tetsző tárgy, ám, ha hozol egy kis darab cérnát, én összekötöm neked, hogy a kis fejedre tehesd. Így ni! Gyönyörű vagy, kis Hercegnőm!
  Meséltem már a három pillangó történetét? Tágra nyílt szemekkel nézel rám, míg hallgatod szóáradatomat a piros és sárga, pökhendi tulipánról, aztán a fehér, szúrós szagú kis gyomról, aki tárt karokkal várta a három kis pillangót az eső elől. Elaludtál az ölemben, kicsi Hercegnőm, én barna hajad simogattam, míg mellettem ült az a férfi, aki először fogott téged, mikor a világra jöttél.
  Kisfiút akart, aki majd olyan erős lesz, min  ő, aki vigyáz az anyukájára, aki majd megváltja a világot! Helyette Te jöttél, Gyönyörűségem; sírva, félve a nagyvilágtól, de amikor annak a férfinak a kezébe kerültél, egy olyan szerelem született, amit senki és semmi nem tud megszüntetni.
  Most pedig itt vagyunk; a rozstábla még zöldesen hányja kalászát a perzselő napon, Te pitypangkoszorúban táncoltál, kergetted a pillangókat, a kutya pedig vidáman, vigyázva rád kísért minden zugba, ahová elbújhatsz óvó tekintetünk elől.
  Jamie átkarolta a vállam, és nyugtázta magában; még nincs rajtad egy karcolás sem, bár mezitlábas kis talpad csupaszon szalad a zöld fűben, ruhácskád lónyáltól foltos, kezeid pedig homoktól piszkosak.
  Mohón nyelted a baracklevet, és már szaladtál is tovább, ám mi, Jamie-vel, édesapáddal szerelmesen bújtunk össze; Te vagy a mi kis Hercegnőnk, életünk értelme, aki megtanít arra, milyen is a jelent is szeretni, közben a jövőre is biztonsággal gondolni!

Álom az emeleten,
2017. 5. 15.

In memoriam K.B.

  Belehalok... az én török hercegem átvágott... becsapott, nem szeretett igazán. Az a sok szerelemmel, szenvedéllyel fűszerezett éjjel a szobájában, a tengerparton, a fürdőben... ahogy a csempének feszült felhevült testünk, a gőzben elvegyült a kéj, koromfekete szemeivel felfalt, borostája karcolva jelölte meg harmatos testem. Mindenem neki adtam, ha ránéztem azonnal tudta, mi kell nekem... a szerelme kellett, hogy újra és újra megtegye, az övé legyek, aki körül a világom forgott.
  De becsapott. Azt hazudta én vagyok az egyetlen, akit szeret, aki értelmet ad életének, én pedig naivan hittem fekete szemeinek. Mint a tigris karma a fában, úgy szaggatta darabokra a szívem, mikor egy másik nő elárulta... hiába. Ő marad az én török hercegem, aki megbolondított, elvette az eszem azokon a téli éjszakákon.
  Egymás ölében találtuk meg elvesztett boldogságunkat, marokkal gyűrtük a lepedőt, amit szerelmünk vére és könnyeink foltjai tarkítottak, szája mindig gyengéden simogatott. Amilyen vad volt, kiállt értem, védelmezett, olyan gondoskodó, finom. Vallotta a szerelmet, mindig kettőnk testét áldozta az oltáron, átadott minket a másvilágnak, ahol csak mi ketten léteztünk.
  Fáj. Darabokra szaggatott legbelül, azt a kis világot, amit ketten építettünk fel, az Ő erőfeszítéseivel, kitartásával, az én ötleteimmel, a szerelmünkkel.
  A fürdő a legkedvesebb emlékem... Az apjáé volt, de már bezáratta, oda osontunk le a gőzbe, lámpákat gyújtottunk, és természetes mezítelenségünket nem szégyelltük egymás előtt. A törülközőket már az elején ledobtuk, árván hagyva a kövezeten, a mozaikos fal alatt, ami mellett buja testünk összefonódott pár percre, pár órára, de maradhatott volna az örökkévalóságig is.
  Elvarázsolt maga a teste, a kisugárzása, hogy amire ránézett, megkaphatta, beleértve minden nőt, férfit, lányt, fiút, tárgyat, vagy érzelmet, tőlem, és bárki mástól. Szerette mindenki, én is, de velem mindenkinél több időt töltött, a családjától is félrevonult, hogy együtt lehessünk. Babona volt az egész férfi, ám én akartam őt, testestől-lelkestől. Imádtam a humorát, amivel folyton megnevettetett, a stílusát, ami elegáns volt, kifinomult, mégis sportosan egyszerű. A mosolya földöntúli, szemeivel folyton nevet, és a selyemfátyol sejtelmesen takart el előle. Gyakran burkolóztam ebbe a lenge anyagba előle, de azt szerette, ha mezítelenségünk az őszinteséget szimbolizálja, a fátyol takarva zárja el a titkokat. Szerettem előtte rejtelmes lenni, gyermeteg játékossággal, erotikával, amíg lobogott köztünk a tűz, melyet ezer tenger vize nem olthatott ki.
  A csempe hideg, de a delfinekről Ő jut eszembe, az én török hercegem, akivel itt számtalan éjszakát átszeretkeztünk, a kézzel megmunkált réztálak, a csapok, amik oly sokszor megtapasztalták a szerelem vad tombolását, a kicsi ablakok, amiken beszűrődött a vidám nap, vagy a sápadt hold fénye, a madarak csicsergése, a sós tenger illata.
  Hiányzik, de már elment az én hercegem messze, talán már visszahívták katonának, nem tudom. Tudja, hogy mekkora tőrt döfött a szívembe, és már nem tekintek rá, csak szép emlékként. Szép napok, nappalok és éjszakák voltak, amiket a selyemfátylak elrejtettek, amiket a fürdő látott, hallott, érzett. Ennyi idő után sem tudtalak elfelejteni, de majd kiderül, mit hoz az idő...

2015. Július 29.

2017. március 30., csütörtök

Teatolvaj

  Csörömpölve csattant a tányér a krémszínű taposóra. Torkom szakadtából ordítottam Jamie-vel, legszivesebben mezitláb tapostam volna a cserepekbe, inkább gyötörjön a testi fájdalom, mint az, ami most történt.
- Eszemben sincs elbaszni a barátságomat vele! Egyszer már megjártam ezt, még egyszer nem fogom!
  Jamie zöld szemeiben valami idegent láttam, értetlenséget, vagy talán félelmet? Sosem hagynám el!
- Akkor miért akar veled találkozni, engem nem akar megismerni? Érdekes, az én barátaim veled is akarnak találkozni!
  Majdnem a torkán akad néhány szó, de én csak felveszem a táskám, nyitom az ajtót, nem akarok vele többet vitatkozni.
- Semmi szia, vagy szeretlek? - szólok vissza neki az ajtóból.
- Miért, te mondtad?
  Marnak a szavai, de csak berobogok az ágyhoz, ahol fekszik, megragadtam az állát, és lenyomtam a nyelvem a torkán. Sebzett vadállatként, erőtlenül és tehetetlenül terült el heves csókom alatt, sehol nem ért hozzám, majd mikor elváltunk, dühösen ennyit vágtam hozzá:
- Remélem ez elég egyértelmű volt!
  Nyitottam az ajtót és bezártam magam után.
  Azóta eltelt pár óra, de az a csók még mindig az ajkamon ég, pedig én bélyegeztem meg őt! Maga a kép, ahogy tanácstalanul néz utánam, egy szava sincs hozzám, valahol büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen srácot, mint Jamie, csak úgy le lehet rohanni, akár egy védtelen kisnyulat.
  Azt hiszem, ezt a kis reggeli vitatkozást nehezen fogom tudni elfelejteni!

2017. március 30.

2017. március 3., péntek

Utazás

  Szemben ül velem  vonaton egy srác; a haja a szeme elé lóg, talán ez volt az, ami legjobban meghatározza az arcát... vékony fekete bajsza van, az állán hosszabb szakállal. Hatalmas, barna szemei kibámulnak a mocskos ablakon, a srác arca nekinyomódva a hideg keretnek. Ugye milyen jó összehasonlítás? Tiszta szeme a koszos ablaküvegnél...
  Tiszta feketében van, biztos egyetemista... ezt nem az öltözékéből vontam le, hanem, mert egy laptop volt az ölében, mikor hatalmas táskáimmal beestem a kabinba.
  Már le is száll... egy megállóval azután, hogy felszálltam. Fogja a táskáit, becsapódik utána az ajtó, a vonat pedig lassít.
  Drámai. A srác kisugárzása volt megdöbbentően idealizált. Sok olyan lányregényt olvastam, amiben a főhős srác fekete, hosszú hajú, zárkózott, csendes, de valami titkot rejtő egyéniség, aki rajzol, költ, esetleg vámpír. Egyből ez jutott eszembe... dehogy is! Karakteres volt, azt meg kell hagyni, de csak miután kiment, akkor gondoltam ezekre.
  Azóta egyre sápadtabb a napfény az ablakon, a hangulat pedig nyomott, mint valami börtönben; mindenki gondolkodik, elvan a saját kis világában. Az állomásokon sok táskával közlekedő emberek, de azt a várost, ahol a titokzatos fekete srác leszállt, már régóta elhagytuk.

2017. Március 3.

2017. február 24., péntek

Részlet egy újfajta énből

  Mostanában sokat gondolkodom, hogy az új életem miatt több időt kellene szakítanom az írásra, publikálásra. Kiagyalni magát a történetet nem nagy kunszt és ha van egy kis szellemi szabadságom, meg is teszem, ám lejegyzetelni nem olyan egyszerű, ha az embernek egy rendesnek látszó, mosolygós hárpia a főnöke... Képtelenség megszabadulni tőle, mert a paranoiád kialakul; mindig figyel valahonnan, hogy azonnal beléd köthessen, ha nem dolgozol megfeszített tempóban napi tíz-tizenkét órát. Vigyorogva közölte; nálunk nincs nyolc órázás, itt tíz órákat kell nyomni! Legalább a fizetés megérné! A fővárosban, olyan munkahelyen, ahol komoly terhelés nehezedik rád, nyúznak a munkatársak, mert vagy nem értik, amit mondasz(titokban ufóul beszélek hozzájuk, szerintem), vagy azzal cseszegetnek, hogy "hazaehetsz, de akkor az állásoddal játszol", ilyenkor gondolom meg, miért nincs nekem egy rendes, NAV-os barátom, akire rábízhatom az efféle görény szemétládákat! Lenne pár hely, hová szívesen meghívnám, míg dolgozom!
  Szóval nemcsak az írás miatt vagyok kibukva, mert nincs alkalmam lejegyzetelni...! Fiatalon parás a megélhetés? Könyörgöm, ez tényleg egy ennyire rossz hely lenne? A meghökkentő válasz: IGEN! Nem várnak tárt karokkal, sem végzettséggel, sem nélküle, örülhetsz, ha megkapod a nyolc-kilencszáz forintos órabért, de az ezresedért már meg kell küzdened! Mások hibái miatt kell szívnod, de ha felemeled a hangod, akkor hazugnak neveznek és fiatalnak, mert alig van hivatalos munkatapasztalatod? "Ez az élet!"-mondják sokan, de közben élvezd a mindennapokat, járj szórakozni, tanulj, aztán rúgj be, mert most vagy fiatal! Ne bánd meg, ha harmincévesen még nincs lakásod, vagy gyereked, mert te az életet élvezted, a fiatalságot. Jah, hogy gondolnod kellett volna a jövőre? Tizen-huszonévesen? Erről ki mesélt?
  Az ember kihaló faj, hiába szaporodik most nagyon gyorsan. Sokan csak szülik a gyereket, de sem eltartani, sem megtartani nem akarják/tudják. Ilyen kevés fizetésből nemhogy félretenni, megélni sem lehet egy egészséges párnak sem, egy kisbabával pláne!
  Mindenki ellentmond saját magának, és a másiknak, aki csak azt akarja, érezzem jól magam. Mindent mértékkel? Ezt mond légyszi a főnökömnek, meg a párom főnökének, meg az összes főnöknek, aki keze alatt fiatalok kerülnek esetleg pszichiátriára, vagy menekülnek a híd alá és nem is akarnak dolgozni. Ezen körülmények közt én sem szívesen teszem, de az utóbbi napokban átrágtuk magunkat pár alternatíván, és döntésre jutottunk; számít a jövőnk, számít, hogy közös legyen a jövő, és számít az is, hogy ha nem is az elkövetkezendő száz évben, de nagyon nagyon sokáig együtt maradjunk, aminek az alapján most kell gondolkodnunk, huszonévesen. A tényleges pénzfélretétel, ne kelljen hitelt felvenni, nem akarok egy életen át olyan házban élni, ahonnan bármikor kitehetnek! ÉN JÖVŐT AKAROK!
  Nagy szavak egy kis csitri szájából, de mellettem van egy csodálatos fiú, akivel nem csak szerelem, barátság, de egy életre szóló, gyűrű nélküli szövetség is kialakult annak érdekében, hogy a gyerekeink és az unokáink és azok gyermekei büszkék legyenek ránk! Igen, az Ő apjuk, anyjuk, nagyapjuk, nagyanyjuk volt az, aki abban a rossz helyzetben is képes volt megállni a saját lábán, mikor mindenki más ismerős gyereket a nagyszülei neveltek fel, ugyanis a szüleik dolga az volt(amennyiben ismert az apa/együtt vannak a szülők), hogy megkeressék azt a pénzt, amiből a gyesen lévő nagymama neveli az unokáját. Nem nevel gyereket? Sajnálom, nekem ez személyes tervem, és a párom is apuka szeretne lenni: karatéra akarja járatni a gyerekeit, az ő lánya lesz a legfaszább csaj a suliban, és a fia olyan vállas lesz, mint ő. És én, az anyjuk, büszke leszek rá, mert megcsináltam! Nem fog megállítani senki és semmi, pláne nem egy ilyen karrierista, egoista, puszta szórakozásból másokat piszkáló ember!
  Meg  fogja tudni, mennyire gyűlölöm az olyan embereket, mint Ő, mert feleslegesek!

  Ha tetszettek a szavaim, ha nem, ez egy őszinte vélemény volt egy alig huszonéves lánytól, aki pár hónapja kóstolt bele a felnőttek igazi életébe, és marhára nem tetszik neki, ahogy bánnak a korosztályával, vele. Leginkább az bánt, ha valahol adnak egy esélyt, ott akkorák az elvárások pár napon/órán belül, amire csak hónapokon át lehet felkészülni! Gyakorlat kell, ami nekünk nincs, vagy nagyon kevés. Nem hajlandóak a betanításra, megkövetelik, korbáccsal a kezükben, pedig néhányan még gyerekek vagyunk, akiknek túl gyorsan kellett felnőnie(most az elkényeztetett, felsőbb osztálybeli kölykökre nem vonatkozik ez)! Ha nem kezdünk saját életet, megkeseredünk, mire körbenéznénk; "hahó, én még bulizni akarok", késő harmincasan azzal a bizonyos idővel fogunk versenyezni, ami ellen ember még nem győzött, és már késő lesz! Nem azt mondom, hogy bánjanak velünk, mint a hímes tojással, de a főnök ne parancsoló legyen, hanem vezető! Más dolog valaminek lenned, vagy csak annak érezned magad, hatalmas különbség, amin meg fognak lepődni, mert néhányan képtelenek ezt a kettőt megkülönböztetni!
  Segítsd a munkaerődet, hisz ők az alapod! Segítsd a fiatalokat, hiszen ők a jövő! És ha nem vagy rá képes, bolondulj bele a pénzedbe, amit a munkaerődön, a fiatalokon kerestél!

  #düh #értetlenség #kérdésesjövő

2017. január 21., szombat

Új év, új élet

  Minden kezdet nehéz, szokták mondani, ami rám különösen igaz. Feltéve, hogy egy vidéki kisváros, könnyen összeszokott közösségéből valami teljesen más helyre költözöl. Jónak tűnt, mert tudtam, mellettem lesz valaki, aki a szeme világánál is jobban vigyáz rám.
  Egészen addig volt tündérmese, míg nem "hagyott" egyedül: járkálhatok, sőt, a magam érdekében mennem is kell, nem tartózkodhatom folyton a négy fal közt. Mennyivel másabb egy olyan közeg, amiben most vagyok! Ma este jött ki igazán belőlem, most érzem úgy, hogy van erőm kiírni magamból!
  Félek! Egyedül vagyok itthon, mert Jamie dolgozni van, amit ugye kell, ahhoz, hogy közös jövőnk lehessen. Azzal azonban hideg fejjel sem számoltam, milyen lesz egy nagyváros szíve egyes egyedül, sötétben, hidegben. Megijedtem egy kis utcai összeszólalkozástól, miközben átnéztem a várra: kivilágítva, még mindig vár arra a valakire, aki tudja a titkukat. Mint valami rossz szerelmi történet! Nevetséges.
  Az a egy dolog vigasztal, hogy bármikor odabújhatok hozzá, észhez térít, vagy, ha nincs itt, meg kell tanulnom egyedül elviselni a sok hülyét. Olyan Ő nekem, mint valami alvós mackó: mellette igazi nő lehetek, ismeri a vágyaim, a titkaim, az álmaim, végignézi, ha hülyeséget csinálok, de nem visszafog, hanem támogat. Engedi, akarja, hogy önmagam legyek, mind a munkámban, mind itthon. A nagy Ő, feltéve, ha kölcsönösen elviseljük egymás hisztijét, ám a végén tényleg megkapjuk a jutalmunkat; napközben is képes elszakadni minden dologtól, ami lefoglalja: játék, film, főzés, odajön hozzám, engem néz szikrázó, zöld szemeivel, puha kezeivel megsimogatja az arcom, ad egy puszit, és csak annyit mond, szeretlek Kicsim.

Jócskán elhanyagoltam mostanában mindent, mindenkit, a tényleges költözés miatt, meg új élet, stb., de igyekszem visszatérni a rendes, perverz kerékvágásba. Nem ígérek semmit, sok új dolgot hozhat még a jövő. Mindenesetre kívánok boldog új évet minden kedves olvasómnak, várom észrevételeiteket, tanácsaitokat, ötleteiteket!
Jó olvasást!